Éveken át, mint egy rövidtávfutó a rajtvonalon, minden idegszálammal vártam a jelet. És állandóan elkapkodtam, elhamarkodtam. Mindig úgy tűnt, hogy most már az igazi lesz. De a versenybírót játszó természet folyton visszautasított a következő évi rajthoz, mondván: “jövőre újra indulhatsz”. Ezzel azt is jelezte, hogy veleszületett türelmetlenségem nem kompatibilis az ő rendjével.

Így jártam hát a gyurgyalagokkal…

Évről-évre láttam, hallottam őket vonuláskor, észleltem egy-egy kósza odúvájási kísérletüket, évről-évre úgy tűnt, hogy végre újratelepednek nálunk. Nekem legalábbis nem volt tudomásom csallóközi fészkelőhelyről.

Végül most azt írhatom…itt vannak végre!

A logika alapján meggyötört régiónkból a múltban inkább eltűnni szoktak állatfajok. Az is igaz viszont, hogy mióta fotózom, ennek számos ellentétével is találkoztam már.

A gyurgyalagok egyébként is logikátlan tollasok. Egyrészt pofátlanul színesek, ami a mi szélességi köreinken nem szokás. Másrészt fejjel mennek a falnak, vagyis csőrrel repülnek a partnak, így vájják ki szorgalmasan odúikat a meredek, leszakadt folyópartokon. Ami, hála áldott tevékenységünknek, nemigen van már Csallóközben. Van viszont elhagyott, benőtt kavicsrakás. Kisebb csoda, hogy megtelepedtek itt, mondhatnánk – no de az élet utat tör magának.

Sok sikert, madárkák!