“Mikor, ha nem most?”. Ez rezonált bennem, kérdésként válaszolva kétségeimre az utazással kapcsolatban. “Mikor, ha nem most?” Most, azonnal! Most, ebben az élethelyzetben! Minek várni? Mire?

Korzika nem volt hát betervezve. Igaz, huszonéve bakancslistás, de néhány éve már csak látensen, nem gyötörtek az utazhatnék tünetei. Most viszont, mikor váratlanul újra megjelentek, annál erősebben, a lappangás minden elnyomott energiájával kezdték bennem feszegetni és nyitogatni a megelégelés és elvágyódás szelencéit. Tény, hogy az utóbbi években beszorultam az életembe. Szinte minden területén.
S ennek okán vajon bátorság vagy botorság rábólintani az életváltás gondolatára?

Elvárásokkal telve, téves motivációkkal indulunk neki az útjainknak. Pedig az utak azok, amik elvárásokat állítanak elénk. Ha megtanuljuk elfogadni a helyünket ebben a hierarchiában – nos ez az alázat. Mi vagyunk, ismét csak mi, a kis porszem a nagy rendszerben. Így, ennek birtokában végül tiszta lappal indulhatunk neki. Van az úgy, hogy olyan mélyre jut az ember, hogy csak levegőre vágyik. Valami tisztára, egyszerűre. És micsoda tapasztalás ez!

Az is tény, hogy a fotózás terén is változtam. Elhagytam valamit. Leragadtam jobbára az otthonom közelében. Pedig nehezen bírom a szűkre szabott életteret, nyitottabb vagyok a világ sokféleségére. A másságra, az evolúció műhelytitkaira, az Élet olvasztójában folyamatosan készülő darabkákra, melyekből felépül a Természet nagy kirakója. Igyekeztem ezt észben tartani. A korlátozás érzete ellen született a DiverseDanube ötlete. Nem kötött egy helyhez, nem éreztem bezárva magam, volt hazai vonatkozása, de eléggé tágra nyújtotta a határokat a Duna mentén. De ahogy most látom, mégsem elég tágra…

Egykor többet utaztam cél nélkül. Vagy inkább maga az utazás volt a cél. Korzika ezt adta vissza. Csak arra menni, ami bevonz, csak azt fotózni, ami megérint. Racionálisabb énem, no meg családtagjaim, ismerőseim ellentábora kifejtett némi ellenvetést: Miért épp Korzika? Honnan jött ez pont most? Mit vársz tőle? És mi lesz most a Dunával meg a többi projekteddel?

Ezek voltak a kérdések. És hazatérve tudtam csak a válaszokat. Pedig ott voltak, bennem, de nekem ez az elvonulás kellett a megérésükhöz, a motiváció megértéséhez. Hogy csak úgy nyitott elmével, elfogulatlanul nézzem a világot, amelyben semmi nem emlékeztet a megszokottra. Hogy elvárások nélkül fotózzak. És napról napra jobb lett. És többet hozott ez vissza, mint reméltem. Van olyan, hogy a szív hangja racionálisabb, mint az észérvek?

Néha messzire kell menni, hogy visszatalálhassunk. És nem oda tértem haza, ahonnan elindultam. Le kellett hozzá zárnom életem egy szakaszát. Leadni bizonyos kötődéseket, mert csak a múlthoz láncoltak. Újragondolni az eddig elvetett dolgokat, újra lejátszani magamban az eddigi film bizonyos kulcsjeleneteit. Erre volt jó Korzika.