A ragadozó bennünk…

         Borostyánszínű, érzéketlen szemek meredtek rám. Határozottan rosszul éreztem magam. George B. Schaller, a legendás amerikai zoológus az afrikai éjszaka egyik klasszikus jelenetét, a zsákmány fölött acsarkodó, húst és csontokat tépő oroszlánokat figyelve írta: “A puszta emóciók olyan drámája volt ez, amitől … tudatalatti félelmemben libabőrös lettem. Olyan felfokozott indulatokat láttam, amelyek emberi mércével felfoghatatlanok … egyszerre megértettem azt a csendes, időtlen félelmet, amit ez a primitív látvány kiváltott belőlem. Minket valójában nem maga a látvány borzaszt el, sokkal inkább az, amit közben elképzelünk.”

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

 

Nos, az én fantáziámnak az oroszlán átható tekintete is elég volt. Ugyanilyen indulatokat éltem meg éjjeli oroszlánüvöltést hallgatva a sátramból, vagy emóciókkal fűtött vadászatukat figyelve. A legjobb előadások ezek, melyek felizgatnak szereplőt és nézőt egyaránt.

Belénk van kódolva a ragadozók tekintete. És kapcsolatunkba talán a sorsszerű, elkerülhetetlen végzetük is.

A Kalahári-sivatagban történt, Dél-Afrikában, több, mint tíz éve már. Az idő múlása nem feledteti az ilyet. Képtelenség megfogalmazni, milyen érzés vadon élő oroszlánt látni abban a hatalmas térben. Azt gondolnánk, elveszik a végtelennek tűnő tájban, de nem így volt. Az oroszlán jelenléte puszta kulisszává változtatta az élőhelyet, a vadnál is vadabbá tette azt. Az oroszlán adta meg a sivatagnak a vadság varázsát. Az addig látott állatkerti oroszlánok látványából pedig fanyar utóízű viccet csinált. Azóta csak nehezen tudom magam rávenni, hogy állatkertbe menjek.

Fontos élmény volt.

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Ha csak néhány napig is, de részese lehettem az oroszlánok életének és ez adott annak az afrikai útnak egy külön érzést. Mikor a szemem láttára harcoltak, szerettek és vadásztak vagy nevelték kölykeiket, mindennapi viaskodásuk a természet erőivel feledtette velem egy másik, immáron több évszázados küzdelmüket, amelyben egyre inkább vesztésre állnak, csakúgy mint a világ szinte összes többi nagyragadozója.

Ezt a csatát a terjeszkedő emberrel vívják.

Különleges kötelék fűz minket a ragadozókhoz. Fenyegető jelenlétük a majomszerű őseink kora óta alakította fejlődésünket, határozta meg sorsunkat. A lelkünk táplálói, ősi tudatunk legrégebbi szereplői ők. Jelen voltak az emberi faj megszületésénél, ott voltak velünk az utunk eleje óta. Hatásukkal ők is formálták több ezer éves utunkat. Többek között ragadozóink tettek minket azzá, amik vagyunk. Dermesztő jelenlétük állandó készenlétet idézett elő, adván az életnek egy jó adag adrenalinlöketet, bizsergést.

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Igen, félelmünk csodálattal és tisztelettel vegyes. Időnk kezdetétől az erő, hatalom és bátorság szinonimái. Nagyszerű lények, melyeket jelképeinkbe, címereinkbe foglaltunk. Így élnek a képzeletünkben. Ám ezzel párhuzamosan a való életben tragikus sors jutott nekik, egy több évezredes hajtóvadászat. Mióta kivontuk magunkat a természeti törvények alól, letelepedtünk és elszaporodtunk, vagyonunk, háziállataink lettek. Attól kezdve a ragadozók szerepköre is megváltozott számunkra. Konkurensekből gonosztevők lettek, mert időről időre elvettek tőlünk valamit. Persze ehhez az kellett, hogy mi annak előtte elvegyük tőlük a teret és a természetes prédát.

A ragadozók nem férnek bele világunkba, sem területileg, sem ideológiailag. Elszaporodtunk és elvből nem tűrjük a konkurenciát.

A közelmúltban láttam egy filmfelvételt. Három fiatal jaguár – valószínűleg egy alomból származó testvérek, akik még nem álltak át a magányos életre – teteme feküdt kinyújtva, véresen egy gépkocsi platóján. Mellettük az elégedetten vigyorgó elejtőjük, egy dél-amerikai gazda.

Tudom, hogy a halál az halál, természetes része az élet nagy körforgásának. De attól még meg kell adni a módját és okát az ölésnek, annak, ahogy és amiért életet veszünk el. Ám ezek a lények úgy lettek elpusztítva, hogy az lényegtelenné teszi az élet és állat tiszteletét, mintha egyik sem jelentene semmit. Ezt nehéz szó nélkül hagyni. De csak nehezen tudom kifejezni magam az elmúlásuk láttán…olcsó élet, felesleges halál…

Ritkán szoktam feketén-fehéren értékelni a világot, de a nagyragadozók helyzete nem ad teret a kompromisszumoknak.

Miért csattanunk fel a birka láttán, amit farkasok téptek szét? Nagyjából 200 000 farkas él a világon és durván 400 millió házikutya. Ha farkastámadás érne valakit, az emberek kikelnének a bőrükből. De az a tény, hogy évente 4,7 millió kutyaharapás történik a világon, láthatóan nem zavar minket.

Szürke farkas (Canis lupus), Bajor-erdő Nemzeti Park, Németország

Szürke farkas (Canis lupus), Bajor-erdő Nemzeti Park, Németország

Miért érdekel minket annyira a szarvasmarha, amit a trópusokon oroszlán, leopárd vagy jaguár hurcol el? Az oroszlánok száma néhány százezerről húszezerre csökkent. A leopárd, a legtöbbet űzött ám egyben a legalkalmazkodóbb nagymacska, elveszítette élőhelye kétharmadát, miközben a világ két legsűrűbben lakott részén él, gyakorlatilag az ember mellett, annak szomszédaként. És jobb szomszéd, mint mi vagyunk. A jaguár az utóbbi harminc évben otthona felének inthetett búcsút.

A fenti adatok csak a huszadik században bekövetkezett változásokat tükrözik. Nehéz teljesen felmérni az ember előtti állapotokat, de íme néhány példa: az oroszlán valaha a világ egyik legelterjedtebb szárazföldi emlőse lehetett, a 31 nagyragadozó-faj háromnegyedének csökkent az egyedszáma, 17 faj pedig hajdani élőhelyének kevesebb, mint felén él. Talán két kutyaféle helyzete a legaggasztóbb – a hiénakutya egykori élettere a 7 százalékára, az etióp farkasé pedig csupán a döbbenetes 2 százalékára zsugorodott.

Gyakorlatilag arra kényszerítettük őket, hogy ellenünk kényszerüljenek. De még mindig azon az vitathatlan tényen vitázunk, hogy van-e helyük a természetben, pedig többszörösen bizonyított, hogy nem vagyunk képesek nélkülük rendesen gazdálkodni a vadállatokkal. A megalkotott és elfogadtatott jogaink vajon nem köteleznek minket egyetemes alkalmazásukra és betartásukra?

Az ember és háziállatainak biomasszája, összmennyisége több, mint 90 százalékát képezi a Föld állatainak. A maradék a nagyobb testű, néhány kilogramnál nagyobb súlyú vadon élő állat. A nagyragadozók (a 15 kilogrammnál nehezebb húsevők) a nagy testű vadállatok összességének kb. 10 százalékát, és a Föld összes nagy testű állatának, emberestül, háziállatostul nagyjából 1 százalékát képezik*. Mi pedig azon vitázunk, hogy van-e helyük mellettünk…és kártékonyságukat taglaljuk. A világ legegyenletlenebb egyenleteinek egyike.

Érdekesen ellentmondásos a kapcsolatunk a ragadozókkal. Különös módon csodálunk. Felruházzuk őket hatalommal, gyógyító erőt tulajdonítunk nekik. Közben vadászunk rájuk (ezért is), csapdázzuk őket fogaikért, bajszukért, más testrészeikért, hogy erejük átszálljon belénk, kigyógyítson minket nyavajáinkból. Íme, ilyen az ember, amikor csodál…

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Talán kiirtásukkal majd rádöbbennünk tetteinkre. Ez nem egy kulturális veszteség lesz, nem egy híres épületünket, műemlékünket fogják lerombolni. Itt egy sokezer éves kapocs fog örökre elveszni. Kapcsolatunk a saját múltunkkal, mikor sebezhetően kuporogtunk a sötétben, ragadozó szomszédainkat hallgatva. De elveszik velük több igencsak fontos láncszem a bolygót átszövő kapcsolatrendszerből is.

Piroska története a farkastól izgalmas, ahogy a királyfis történeteknek is a sárkány adja meg a savát-borsát. A kitalált gonosz nélkül a legtöbb történetünk fabatkát sem érne. Borzongunk tőlük, de közben a fantáziánk igényeli ezt.

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Már rég nem jó kérdéseket feszegetünk. A lentiek sokkal fontosabbak.

Túlélik ezek a fenséges lények a terjeszkedésünket? És mi túl tudunk lépni saját árnyékunkon? A félelmeinken, hiedelmeinken, mohóságunkon? Vajon milyen fényt vetne ránk, ha több évezredes, korántsem felhőtlen közös múlttal a hátunk mögött mi magunk lennénk a kipusztulásuk előidézői? És vajon ezek után milyen jövőben bizakodhat bármely más élőlény a környezetünkben?

Bárhogy is félünk, rettegünk tőlük, ők mégiscsak a mi szörnyeink. Melyek nélkül sokkal sivárabb lenne létünk.

*A ragadozók arányos száma fajtól és élőhelytől erősen függő adat, itt inkább csak a helyzetet illusztrálandó írtam az adatokat. Nem feltétlenül pontosak tehát, bár megközelítik a valóságot.

Emberségből embertelen emberek

A minap kaptam egy megtisztelő felkérést az Új Nő szerkesztőségéből, hogy írjak néhány kiegészítő sort a magazin hódot bemutató cikkéhez.

A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a hódot nem tudom elintézni néhány sorban. El is szaladtak velem a lovak alaposan. Leírtam én pártatlanul szinte mindent – a hód életmódjáról, szerepéről a természetben, de arról is, miért tartja az ember károsnak. Részrehajlás nélkül tehát, nem billenthetem ki az egyensúlyt egyikük javára sem.

Pedig nincs egyensúly a természetben, mióta rátettük a kezünket…

Különös életmódjánál és természetben betöltött szerepénél engem csak a hód és az ember viszonya érdekel jobban. Iskolapéldája az ember és állat kapcsolatának ellentmondásaira és egyben a természetvédelem problémájára.

A hód kifejezetten bírható teremtmény – bundás, kiállnak a fogai, gombostűnyi a szeme – laikusként elég nehéz fogást találni rajta, ami alapján utálhatnánk.
Mégis, mások a ritkítását sürgetik. Még csak elméletben, mert jelenleg védett nálunk. Szóval pusztítani kéne a hódot, mert probléma, mondják, akik hozzáértőnek érzik magukat.

De miért is?

Európa ökoszisztémáiban a hód ugyanaz, mint az ember – tájalakító. És ahol dudásból kettő van, ott egy csárda bizony nem elég – a két tájmérnök emlős együttélése problémákkal terhes. Igen, a hód is egyike annak a kevés speciális állatnak, amely tudatosan módosítja környezetét, saját igényei szerint alakítja.

Jó, de mi a baj ezzel, kérdezhetnénk jogosan.

Röviden és burkoltan az, hogy a világ egyik legnagyobb rágcsálója az szerint él, amit az ösztönei diktálnak. Mi mást is tehetne…
Bővebben kifejtve, az a gond a hóddal, hogy rág. Fát, és ki is dönti, mert annak hajtásai és kérge élelmet adnak neki. Fogai ettől kopnak, ezért aztán egyfolytában nőnek.
Fát rág, hogy gátakat építsen belőle. Ezzel neki megfelelő, egyenlő szinten tartja az egyébként ingadozó vízmagasságot. Mondhatni – függetleníti magát az időjárás szeszélyeitől. Eszményi élőhelyet biztosít ezzel további fajoknak. Persze, ezzel párhuzamban károsíthat gazdaságilag fontos erdőrészeket és elönthet mezőgazdasági területeket.

Probléma tehát, de miért ő?

A hód, mint faj, 12 millió éve létezik. Azóta a genetikai programja minimálisan változott, igényei gyakorlatilag ugyanazok időtlen idők óta. Ez azt jelenti, hogy egy hódcsaládnak 1 km hosszú folyószakaszra és 15-20 méter széles parti fás sávra van szüksége. Ez mindig így volt.

A fák igényei is változatlanok, még régebb óta.

És itt van az ember, a legkésőbb érkezett jövevény ebben a kapcsolatrendszerben, akinek az igényei nemzedékről nemzedékre nőnek, messze túllépve az alapvető igények és az alapvető luxus határait is.

De a probléma a hód…

Aki csak azt teszi, amit eddig is. Mi meg? Nekünk nem elég, ami eddig volt. Kivágjuk és beültetjük gyorsan növő, így gazdaságilag értekesebb fákkal a folyópartokat is. Hogy a hód ezt egyéb híján rágja? Hát persze, hogy a hód a hunyó.

Tudom, hogy felesleges a jogokról írni, mert a természet nem ismer jogokat. Mi meg, a kiötlői, csak addig ismerjük el őket, míg minket szolgálnak. De mégis…

A saját jogainkból lefaragni embertelen lenne, ezt nem tesszük meg. Annál emberségesebbnek tűnik a hódállományt ritkítani. Miközben tudjuk, nagyon szorosak a kapcsolatok a hódcsaládon belül. A párkapcsolatuk már-már emberi vonásokat ölt, egy életre szól. De mi a magunk iránt érzett emberségből megbontjuk, szétbombázzuk ezt…Inkább, mint hogy egy lépést is visszalépjünk, engedjünk felesleges igényeinkből.

Nehéz dolog a természet védelme. A múlt azt íratja velem, hogy végül úgyis enged az emberi érdeknek. Minek is engedne az ember a hódnak? Hisz nem emelte fel a hangját szóra. Az életét amúgy sem köti holmi jogokhoz. Míg az erdészek és mezőgazdászok igen. És mióta emberi világ a világ, aki a hangosabb, azé az igazság…

De azt gondolom, hogy a mellettünk élő lények életét csak alapos indok miatt lenne szabad elvennünk, alapvető szükségleteink kielégítésére, jogok ide vagy oda. A túlméretezett ökológiai lábnyomunk nem adhat nekünk OKOT mások irtásához.

Igen, tudom, a miénknél természetközelibb országok is belátták végül sok kudarc után, hogy a hódproblémára a legjobb megoldás a kilövés. Igen, ha józanul gondolkodom…természetes ellenség híján nekünk kell kezelnünk a problémát.

De néha, naivan szeretek eljátszani a gondolattal, hogy eszünkbe jut, attól (is) vagyunk emberek, hogy időnként megengedjük magunknak a szívvel látás luxusát. Hisz ebben, akárcsak a gondolkodásban, szintén a toplista élén kellene állnunk.

Hacsak az emberségből elkövetett embertelenség jogát nem érezzük erősebbnek az evolúciónál…

Ui.: A fotókon egy mesterséges jegenyefa-ültetvény maradványai láthatók. Eddig még nem láttam ekkora területet érintő hódmunkát. A hírekben is szerepelt (link) és az alatta olvasható hozzászólásokban szépen keveredik az indulat és a hozzá nem értés.

https://www.facebook.com/watch/?v=392917031287017

Volt egyszer egy Csallóköz…

 

Volt egyszer egy Csallóköz …

… egy folyók táplálta mocsárvidék. A láp végezte a dolgát. Védte az embereket, ahogy az utókor gyakran emlegeti. De sokkal fontosabb, hogy nemcsak ember s állat életét óvta, hanem életet adott.

S egyben vizet. A folyó és az esők vizét szivacsként magába szívta, tárolta, szűkösebb időkben visszaadta. Átengedte azt a talajvízbe, közben tisztította. Ingyen adta az ivóvizet. A tápanyagok felgyülemlettek benne, a tápláléklánc alapja is volt ezáltal. Lebontotta a szennyeződések nagy részét. Fékezte az árvizeket, s mérsékelte az időjárás kilengéseit.

A felsorolás korántsem teljes…

Történt azonban, hogy a környező világ megváltozott, az addig jótékony mocsár haszontalan élőhelynek bizonyult. Más érdekek kerültek előtérbe. A folyót medrét szabályozták, gátak épültek, a mocsarat lecsapolták, kiszárították. A több ezer éven át felgyülemlett hordalékból megművelt termőföld lett.

Most már ez volt Csallóköz, mezőgazdasági vidék.

Ahogy teltek-múltak az évek, évtizedek, az emberek száma a kitűnően művelhető területen megnőtt.

Közben a világ felismerte a vizes élőhelyek jelentőségét és hogy mekkor károk érnek minket elvesztésükkel. Számítások születtek. Kimutatták, hogy a világ mocsarai, lápjai éves szinten a fent felsorolt szerepük révén tizenöt trillió dollár (15 000 000 000 000 000 000) hasznot adnak az emberiségnek. Ez 45%-a a Föld összes élőhelyéről származó haszonnak. Tehát a maradék 55% hasznot az ember számára az esőerdők, erdők, füves területek, hegyek, óceánok, tengerek adják.

A világ több részén fegyveres konfiktusok, háborúk robbantak ki, melyek gyújtópontját vissza lehet vezetni az adott térségben uralkodó vízhiányra (többek között a mostani migránsválság oka is ebben keresendő).

Tehát, hogy visszatérjünk a berkeinkbe – a múlt századokban Földünk legértékesebb élőhelyétől sikerült megszabadulnunk. Így ugyan rengeteg termőföldhöz jutottunk, viszont a vizes élőhely szerepét nem tudtuk átvenni. Sokkal, sokkal szegényebbek lettünk.

Mi több, nyomásunk a természetre még fokozódott, mert átalakultunk fogyasztói társadalommá. Elkezdtünk jóval többet fogyasztani mindenből, mint amire valójában szükségünk volt. Amit jólétnek nevezünk, óriási terhet rótt és ró a mai napig környezetünkre. Már nem volt elég, amit a termékeny föld magától adott. Eltúlzott igényeink kielégítése, a ferde társadalmi normáknak való megfelelési kényszer viszont nem volt kielégíthető rásegítés – műtrágyázás, rovar-és növényirtószerek bevetése – nélkül.

Fel-felbukkantak esetek a víz szennyezéséről (pl. 2010, 2015, 2017-ben). Minden konkrét eset követett egy megszokott forgatókönyvet. Nagy volt az érintettek felháborodása, számonkérések röpködtek, felelősök kerestettek. Többnyire eredménytelenül. A politikusok is szóra emelték hangjukat, ígéretek röpködtek, azt sugallván tudat alatt az irányítható tömegek felé, hogy nem vehetik saját kezükbe az életüket. Így az emberek abszolút többsége másoktól várta a megoldást. Olyan emberektől, akiknek önző érdeke, hogy a túlfogyasztás, pazarlás, halmozás emberi jólétnek legyen beállítva. Olyan emberektől, akik nem fognak népszerűtlen döntéseket hozni, nem fognak minket rábeszélni a mértékletességre, az abszolút kényelemről való lemondásra. Hisz senki nem szereti maga alatt vágni az ágat.
És a probléma látszólag mindig megoldódott, az emberek megnyugodtak és minden ment szépen tovább, mintha mi sem történt volna.

S mindenki boldognak mondott életet élt, míg valamibe bele nem halt.

Tisztelt Olvasó, a fenti sorok – leegyszerűsítve, nem feltétlenül ragaszkodva az időbeli sorrendhez, helyenként erősen sarkítva – de a véleményemet tükrözik arról, hogyan viselkedünk. Nyilvánvaló, minek apropóján születtek soraim. Mégis az aktuális esetet egy évszám mögé rejtettem csupán.

Nyilván a legfontosabb, hogy a szennyezett víz okozta gondok az érintett településeken megoldódjanak. Nem becsülöm alá a problémát, de az már elég sok kompetens vagy kevésbé kompetens személy részéről ki volt tárgyalva.

Azért is nem szeretném tovább szőni azt a vezérfonalat, mert úgy gondolom, hogy az írás első részének hosszú-hosszú története vezetett és fog a jövőben is vezetni az ehhez hasonló esetekhez. Amelyek nagy valószínűséggel csupán az óceánban úszó jéghegy vízből kilátszó csúcsai. A lényeg azonban mélyebben van, rejtve marad a szemeink elől.
Mennyit tudunk valójában a föld alatti vízkészlet viselkedéséről?

Teljes mértékben ismerjük, hogy a szennyünk miként viselkedik a talajban, talajvízben? Biztos, hogy nem tűnik el minden alkotórésze maradéktalanul, nyilván vannak összetevői, melyek felhalmozódnak a vízben és élőlényekben egyaránt.

Nem szabad, sőt, egyenesen vétek a különböző vízforrásokat – a folyókat, a tavakat, a mocsarak, az ivó-és talajvizet – külön-külön, önmagukban kezelni, mert egy rendszert alkotnak, összefüggenek!

Ez is biztos, bár még mindig csak kis tudással rendelkezünk arról, hogy milyen szélesek és szövevényesek is ezek az összefüggések.

A víz a Földön nem jön létre és nem is veszik el. Tehát ha megiszunk egy pohár vizet, annak legalább egy molekulája nagy valószínűséggel átment a régmúltban egy dinoszaurusz testén is!

A mocsarak évszázadok óta világszerte a leggyorsabb tempóban eltűnő élőhelyek.

Miközben az általuk nyújtott javak – víz, ivóvíz, táplálék – iránt iszonyatos mértékben nő a kereslet.

Magyarán, előbb-utóbb nagyhatalom lesz az, aki tiszta vízzel fog rendelkezni!
Csak saját magunkért tudunk felelni, senki másnak nem annyira érdeke segíteni rajtunk, mint saját magunknak. Csak nekünk áll hatalmunkban csökkenteni ökológiai lábnyomunkat, nyomásunkat a környezetünkre. Ebben az erőben hiszek.
És a Természet erejében, mert tőle függünk, bármilyen nagynak is hisszük magunkat. Eddig, ha ezt cáfolni próbáltuk Istent játszva, mindig helyre lettünk igazítva. Legutóbb épp a hetekben.

A konkrét esettől független személy vagyok. Abban az értelemben, hogy nem lakom az eddig érintett falvakban és politikai érdekem sem kötődik az ügyhöz.

Élnek viszont barátaim, ismerőseim ezeken a helyeken. Próbálom globálisabban, szélesebb összefüggéseiben nézni a problémát. Minden mindennel összefügg.

A fentiek fényében születtek ezek a sorok a vízről, ugyanis igencsak érintett vagyok. Mert szó szerint az életem függ tőle.

Gyurgyalaglogika

Éveken át, mint egy rövidtávfutó a rajtvonalon, minden idegszálammal vártam a jelet. És állandóan elkapkodtam, elhamarkodtam. Mindig úgy tűnt, hogy most már az igazi lesz. De a versenybírót játszó természet folyton visszautasított a következő évi rajthoz, mondván: “jövőre újra indulhatsz”. Ezzel azt is jelezte, hogy veleszületett türelmetlenségem nem kompatibilis az ő rendjével.

Így jártam hát a gyurgyalagokkal…

Évről-évre láttam, hallottam őket vonuláskor, észleltem egy-egy kósza odúvájási kísérletüket, évről-évre úgy tűnt, hogy végre újratelepednek nálunk. Nekem legalábbis nem volt tudomásom csallóközi fészkelőhelyről.

Végül most azt írhatom…itt vannak végre!

A logika alapján meggyötört régiónkból a múltban inkább eltűnni szoktak állatfajok. Az is igaz viszont, hogy mióta fotózom, ennek számos ellentétével is találkoztam már.

A gyurgyalagok egyébként is logikátlan tollasok. Egyrészt pofátlanul színesek, ami a mi szélességi köreinken nem szokás. Másrészt fejjel mennek a falnak, vagyis csőrrel repülnek a partnak, így vájják ki szorgalmasan odúikat a meredek, leszakadt folyópartokon. Ami, hála áldott tevékenységünknek, nemigen van már Csallóközben. Van viszont elhagyott, benőtt kavicsrakás. Kisebb csoda, hogy megtelepedtek itt, mondhatnánk – no de az élet utat tör magának.

Sok sikert, madárkák!

Kapcsolat
fodorpeter1@gmail.com