A ragadozó bennünk…
Borostyánszínű, érzéketlen szemek meredtek rám. Határozottan rosszul éreztem magam. George B. Schaller, a legendás amerikai zoológus az afrikai éjszaka egyik klasszikus jelenetét, a zsákmány fölött acsarkodó, húst és csontokat tépő oroszlánokat figyelve írta: “A puszta emóciók olyan drámája volt ez, amitől … tudatalatti félelmemben libabőrös lettem. Olyan felfokozott indulatokat láttam, amelyek emberi mércével felfoghatatlanok … egyszerre megértettem azt a csendes, időtlen félelmet, amit ez a primitív látvány kiváltott belőlem. Minket valójában nem maga a látvány borzaszt el, sokkal inkább az, amit közben elképzelünk.”
Nos, az én fantáziámnak az oroszlán átható tekintete is elég volt. Ugyanilyen indulatokat éltem meg éjjeli oroszlánüvöltést hallgatva a sátramból, vagy emóciókkal fűtött vadászatukat figyelve. A legjobb előadások ezek, melyek felizgatnak szereplőt és nézőt egyaránt.
Belénk van kódolva a ragadozók tekintete. És kapcsolatunkba talán a sorsszerű, elkerülhetetlen végzetük is.
A Kalahári-sivatagban történt, Dél-Afrikában, több, mint tíz éve már. Az idő múlása nem feledteti az ilyet. Képtelenség megfogalmazni, milyen érzés vadon élő oroszlánt látni abban a hatalmas térben. Azt gondolnánk, elveszik a végtelennek tűnő tájban, de nem így volt. Az oroszlán jelenléte puszta kulisszává változtatta az élőhelyet, a vadnál is vadabbá tette azt. Az oroszlán adta meg a sivatagnak a vadság varázsát. Az addig látott állatkerti oroszlánok látványából pedig fanyar utóízű viccet csinált. Azóta csak nehezen tudom magam rávenni, hogy állatkertbe menjek.
Fontos élmény volt.
Ha csak néhány napig is, de részese lehettem az oroszlánok életének és ez adott annak az afrikai útnak egy külön érzést. Mikor a szemem láttára harcoltak, szerettek és vadásztak vagy nevelték kölykeiket, mindennapi viaskodásuk a természet erőivel feledtette velem egy másik, immáron több évszázados küzdelmüket, amelyben egyre inkább vesztésre állnak, csakúgy mint a világ szinte összes többi nagyragadozója.
Ezt a csatát a terjeszkedő emberrel vívják.
Különleges kötelék fűz minket a ragadozókhoz. Fenyegető jelenlétük a majomszerű őseink kora óta alakította fejlődésünket, határozta meg sorsunkat. A lelkünk táplálói, ősi tudatunk legrégebbi szereplői ők. Jelen voltak az emberi faj megszületésénél, ott voltak velünk az utunk eleje óta. Hatásukkal ők is formálták több ezer éves utunkat. Többek között ragadozóink tettek minket azzá, amik vagyunk. Dermesztő jelenlétük állandó készenlétet idézett elő, adván az életnek egy jó adag adrenalinlöketet, bizsergést.
Igen, félelmünk csodálattal és tisztelettel vegyes. Időnk kezdetétől az erő, hatalom és bátorság szinonimái. Nagyszerű lények, melyeket jelképeinkbe, címereinkbe foglaltunk. Így élnek a képzeletünkben. Ám ezzel párhuzamosan a való életben tragikus sors jutott nekik, egy több évezredes hajtóvadászat. Mióta kivontuk magunkat a természeti törvények alól, letelepedtünk és elszaporodtunk, vagyonunk, háziállataink lettek. Attól kezdve a ragadozók szerepköre is megváltozott számunkra. Konkurensekből gonosztevők lettek, mert időről időre elvettek tőlünk valamit. Persze ehhez az kellett, hogy mi annak előtte elvegyük tőlük a teret és a természetes prédát.
A ragadozók nem férnek bele világunkba, sem területileg, sem ideológiailag. Elszaporodtunk és elvből nem tűrjük a konkurenciát.
A közelmúltban láttam egy filmfelvételt. Három fiatal jaguár – valószínűleg egy alomból származó testvérek, akik még nem álltak át a magányos életre – teteme feküdt kinyújtva, véresen egy gépkocsi platóján. Mellettük az elégedetten vigyorgó elejtőjük, egy dél-amerikai gazda.
Tudom, hogy a halál az halál, természetes része az élet nagy körforgásának. De attól még meg kell adni a módját és okát az ölésnek, annak, ahogy és amiért életet veszünk el. Ám ezek a lények úgy lettek elpusztítva, hogy az lényegtelenné teszi az élet és állat tiszteletét, mintha egyik sem jelentene semmit. Ezt nehéz szó nélkül hagyni. De csak nehezen tudom kifejezni magam az elmúlásuk láttán…olcsó élet, felesleges halál…
Ritkán szoktam feketén-fehéren értékelni a világot, de a nagyragadozók helyzete nem ad teret a kompromisszumoknak.
Miért csattanunk fel a birka láttán, amit farkasok téptek szét? Nagyjából 200 000 farkas él a világon és durván 400 millió házikutya. Ha farkastámadás érne valakit, az emberek kikelnének a bőrükből. De az a tény, hogy évente 4,7 millió kutyaharapás történik a világon, láthatóan nem zavar minket.
Miért érdekel minket annyira a szarvasmarha, amit a trópusokon oroszlán, leopárd vagy jaguár hurcol el? Az oroszlánok száma néhány százezerről húszezerre csökkent. A leopárd, a legtöbbet űzött ám egyben a legalkalmazkodóbb nagymacska, elveszítette élőhelye kétharmadát, miközben a világ két legsűrűbben lakott részén él, gyakorlatilag az ember mellett, annak szomszédaként. És jobb szomszéd, mint mi vagyunk. A jaguár az utóbbi harminc évben otthona felének inthetett búcsút.
A fenti adatok csak a huszadik században bekövetkezett változásokat tükrözik. Nehéz teljesen felmérni az ember előtti állapotokat, de íme néhány példa: az oroszlán valaha a világ egyik legelterjedtebb szárazföldi emlőse lehetett, a 31 nagyragadozó-faj háromnegyedének csökkent az egyedszáma, 17 faj pedig hajdani élőhelyének kevesebb, mint felén él. Talán két kutyaféle helyzete a legaggasztóbb – a hiénakutya egykori élettere a 7 százalékára, az etióp farkasé pedig csupán a döbbenetes 2 százalékára zsugorodott.
Gyakorlatilag arra kényszerítettük őket, hogy ellenünk kényszerüljenek. De még mindig azon az vitathatlan tényen vitázunk, hogy van-e helyük a természetben, pedig többszörösen bizonyított, hogy nem vagyunk képesek nélkülük rendesen gazdálkodni a vadállatokkal. A megalkotott és elfogadtatott jogaink vajon nem köteleznek minket egyetemes alkalmazásukra és betartásukra?
Az ember és háziállatainak biomasszája, összmennyisége több, mint 90 százalékát képezi a Föld állatainak. A maradék a nagyobb testű, néhány kilogramnál nagyobb súlyú vadon élő állat. A nagyragadozók (a 15 kilogrammnál nehezebb húsevők) a nagy testű vadállatok összességének kb. 10 százalékát, és a Föld összes nagy testű állatának, emberestül, háziállatostul nagyjából 1 százalékát képezik*. Mi pedig azon vitázunk, hogy van-e helyük mellettünk…és kártékonyságukat taglaljuk. A világ legegyenletlenebb egyenleteinek egyike.
Érdekesen ellentmondásos a kapcsolatunk a ragadozókkal. Különös módon csodálunk. Felruházzuk őket hatalommal, gyógyító erőt tulajdonítunk nekik. Közben vadászunk rájuk (ezért is), csapdázzuk őket fogaikért, bajszukért, más testrészeikért, hogy erejük átszálljon belénk, kigyógyítson minket nyavajáinkból. Íme, ilyen az ember, amikor csodál…
Talán kiirtásukkal majd rádöbbennünk tetteinkre. Ez nem egy kulturális veszteség lesz, nem egy híres épületünket, műemlékünket fogják lerombolni. Itt egy sokezer éves kapocs fog örökre elveszni. Kapcsolatunk a saját múltunkkal, mikor sebezhetően kuporogtunk a sötétben, ragadozó szomszédainkat hallgatva. De elveszik velük több igencsak fontos láncszem a bolygót átszövő kapcsolatrendszerből is.
Piroska története a farkastól izgalmas, ahogy a királyfis történeteknek is a sárkány adja meg a savát-borsát. A kitalált gonosz nélkül a legtöbb történetünk fabatkát sem érne. Borzongunk tőlük, de közben a fantáziánk igényeli ezt.
Már rég nem jó kérdéseket feszegetünk. A lentiek sokkal fontosabbak.
Túlélik ezek a fenséges lények a terjeszkedésünket? És mi túl tudunk lépni saját árnyékunkon? A félelmeinken, hiedelmeinken, mohóságunkon? Vajon milyen fényt vetne ránk, ha több évezredes, korántsem felhőtlen közös múlttal a hátunk mögött mi magunk lennénk a kipusztulásuk előidézői? És vajon ezek után milyen jövőben bizakodhat bármely más élőlény a környezetünkben?
Bárhogy is félünk, rettegünk tőlük, ők mégiscsak a mi szörnyeink. Melyek nélkül sokkal sivárabb lenne létünk.
*A ragadozók arányos száma fajtól és élőhelytől erősen függő adat, itt inkább csak a helyzetet illusztrálandó írtam az adatokat. Nem feltétlenül pontosak tehát, bár megközelítik a valóságot.