A fény ösvényein

Húsz éve már, hogy elkezdtem fotózni. 1999 decemberében vettem meg magamnak spórolt pénzen az első fényképezőgépemet.

Két évtized talán elegendő idő, hogy az ember megengedhessen magának egy kis számvetést. Ebből az alkalomból indítok el egy sorozatot “A fény ösvényein” címmel.

Ennyi év elteltével minden bizonnyal tetten érhető a fejlődés, változások a műfajban és jómagamban.

Sokan vannak nagyobb tudás birtokában, mint én. Többet, jobban tudnának erről írni.

De vajmi kevesen látnak hozzá. Talán mert teljesen logikusan azt gondolják, hogy a fotós dolga a fotózás. Ezt elég nehéz lenne cáfolnom… Egy átlagos fotó is többet mondhat, mint ezer szó. De nem foghat át mindent, bár arra ezer szó sem képes. De így egyben – képpel és írással – teljesebb a kép. Hát ezért…

(A kezdőfotó egyike az első képeimnek, filmre készült /Nikon F60, Nikkor 28-80mm/, Nyékvárkony határában, 1999 decemberében)

A ragadozó bennünk…

         Borostyánszínű, érzéketlen szemek meredtek rám. Határozottan rosszul éreztem magam. George B. Schaller, a legendás amerikai zoológus az afrikai éjszaka egyik klasszikus jelenetét, a zsákmány fölött acsarkodó, húst és csontokat tépő oroszlánokat figyelve írta: “A puszta emóciók olyan drámája volt ez, amitől … tudatalatti félelmemben libabőrös lettem. Olyan felfokozott indulatokat láttam, amelyek emberi mércével felfoghatatlanok … egyszerre megértettem azt a csendes, időtlen félelmet, amit ez a primitív látvány kiváltott belőlem. Minket valójában nem maga a látvány borzaszt el, sokkal inkább az, amit közben elképzelünk.”

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

 

Nos, az én fantáziámnak az oroszlán átható tekintete is elég volt. Ugyanilyen indulatokat éltem meg éjjeli oroszlánüvöltést hallgatva a sátramból, vagy emóciókkal fűtött vadászatukat figyelve. A legjobb előadások ezek, melyek felizgatnak szereplőt és nézőt egyaránt.

Belénk van kódolva a ragadozók tekintete. És kapcsolatunkba talán a sorsszerű, elkerülhetetlen végzetük is.

A Kalahári-sivatagban történt, Dél-Afrikában, több, mint tíz éve már. Az idő múlása nem feledteti az ilyet. Képtelenség megfogalmazni, milyen érzés vadon élő oroszlánt látni abban a hatalmas térben. Azt gondolnánk, elveszik a végtelennek tűnő tájban, de nem így volt. Az oroszlán jelenléte puszta kulisszává változtatta az élőhelyet, a vadnál is vadabbá tette azt. Az oroszlán adta meg a sivatagnak a vadság varázsát. Az addig látott állatkerti oroszlánok látványából pedig fanyar utóízű viccet csinált. Azóta csak nehezen tudom magam rávenni, hogy állatkertbe menjek.

Fontos élmény volt.

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Ha csak néhány napig is, de részese lehettem az oroszlánok életének és ez adott annak az afrikai útnak egy külön érzést. Mikor a szemem láttára harcoltak, szerettek és vadásztak vagy nevelték kölykeiket, mindennapi viaskodásuk a természet erőivel feledtette velem egy másik, immáron több évszázados küzdelmüket, amelyben egyre inkább vesztésre állnak, csakúgy mint a világ szinte összes többi nagyragadozója.

Ezt a csatát a terjeszkedő emberrel vívják.

Különleges kötelék fűz minket a ragadozókhoz. Fenyegető jelenlétük a majomszerű őseink kora óta alakította fejlődésünket, határozta meg sorsunkat. A lelkünk táplálói, ősi tudatunk legrégebbi szereplői ők. Jelen voltak az emberi faj megszületésénél, ott voltak velünk az utunk eleje óta. Hatásukkal ők is formálták több ezer éves utunkat. Többek között ragadozóink tettek minket azzá, amik vagyunk. Dermesztő jelenlétük állandó készenlétet idézett elő, adván az életnek egy jó adag adrenalinlöketet, bizsergést.

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Igen, félelmünk csodálattal és tisztelettel vegyes. Időnk kezdetétől az erő, hatalom és bátorság szinonimái. Nagyszerű lények, melyeket jelképeinkbe, címereinkbe foglaltunk. Így élnek a képzeletünkben. Ám ezzel párhuzamosan a való életben tragikus sors jutott nekik, egy több évezredes hajtóvadászat. Mióta kivontuk magunkat a természeti törvények alól, letelepedtünk és elszaporodtunk, vagyonunk, háziállataink lettek. Attól kezdve a ragadozók szerepköre is megváltozott számunkra. Konkurensekből gonosztevők lettek, mert időről időre elvettek tőlünk valamit. Persze ehhez az kellett, hogy mi annak előtte elvegyük tőlük a teret és a természetes prédát.

A ragadozók nem férnek bele világunkba, sem területileg, sem ideológiailag. Elszaporodtunk és elvből nem tűrjük a konkurenciát.

A közelmúltban láttam egy filmfelvételt. Három fiatal jaguár – valószínűleg egy alomból származó testvérek, akik még nem álltak át a magányos életre – teteme feküdt kinyújtva, véresen egy gépkocsi platóján. Mellettük az elégedetten vigyorgó elejtőjük, egy dél-amerikai gazda.

Tudom, hogy a halál az halál, természetes része az élet nagy körforgásának. De attól még meg kell adni a módját és okát az ölésnek, annak, ahogy és amiért életet veszünk el. Ám ezek a lények úgy lettek elpusztítva, hogy az lényegtelenné teszi az élet és állat tiszteletét, mintha egyik sem jelentene semmit. Ezt nehéz szó nélkül hagyni. De csak nehezen tudom kifejezni magam az elmúlásuk láttán…olcsó élet, felesleges halál…

Ritkán szoktam feketén-fehéren értékelni a világot, de a nagyragadozók helyzete nem ad teret a kompromisszumoknak.

Miért csattanunk fel a birka láttán, amit farkasok téptek szét? Nagyjából 200 000 farkas él a világon és durván 400 millió házikutya. Ha farkastámadás érne valakit, az emberek kikelnének a bőrükből. De az a tény, hogy évente 4,7 millió kutyaharapás történik a világon, láthatóan nem zavar minket.

Szürke farkas (Canis lupus), Bajor-erdő Nemzeti Park, Németország

Szürke farkas (Canis lupus), Bajor-erdő Nemzeti Park, Németország

Miért érdekel minket annyira a szarvasmarha, amit a trópusokon oroszlán, leopárd vagy jaguár hurcol el? Az oroszlánok száma néhány százezerről húszezerre csökkent. A leopárd, a legtöbbet űzött ám egyben a legalkalmazkodóbb nagymacska, elveszítette élőhelye kétharmadát, miközben a világ két legsűrűbben lakott részén él, gyakorlatilag az ember mellett, annak szomszédaként. És jobb szomszéd, mint mi vagyunk. A jaguár az utóbbi harminc évben otthona felének inthetett búcsút.

A fenti adatok csak a huszadik században bekövetkezett változásokat tükrözik. Nehéz teljesen felmérni az ember előtti állapotokat, de íme néhány példa: az oroszlán valaha a világ egyik legelterjedtebb szárazföldi emlőse lehetett, a 31 nagyragadozó-faj háromnegyedének csökkent az egyedszáma, 17 faj pedig hajdani élőhelyének kevesebb, mint felén él. Talán két kutyaféle helyzete a legaggasztóbb – a hiénakutya egykori élettere a 7 százalékára, az etióp farkasé pedig csupán a döbbenetes 2 százalékára zsugorodott.

Gyakorlatilag arra kényszerítettük őket, hogy ellenünk kényszerüljenek. De még mindig azon az vitathatlan tényen vitázunk, hogy van-e helyük a természetben, pedig többszörösen bizonyított, hogy nem vagyunk képesek nélkülük rendesen gazdálkodni a vadállatokkal. A megalkotott és elfogadtatott jogaink vajon nem köteleznek minket egyetemes alkalmazásukra és betartásukra?

Az ember és háziállatainak biomasszája, összmennyisége több, mint 90 százalékát képezi a Föld állatainak. A maradék a nagyobb testű, néhány kilogramnál nagyobb súlyú vadon élő állat. A nagyragadozók (a 15 kilogrammnál nehezebb húsevők) a nagy testű vadállatok összességének kb. 10 százalékát, és a Föld összes nagy testű állatának, emberestül, háziállatostul nagyjából 1 százalékát képezik*. Mi pedig azon vitázunk, hogy van-e helyük mellettünk…és kártékonyságukat taglaljuk. A világ legegyenletlenebb egyenleteinek egyike.

Érdekesen ellentmondásos a kapcsolatunk a ragadozókkal. Különös módon csodálunk. Felruházzuk őket hatalommal, gyógyító erőt tulajdonítunk nekik. Közben vadászunk rájuk (ezért is), csapdázzuk őket fogaikért, bajszukért, más testrészeikért, hogy erejük átszálljon belénk, kigyógyítson minket nyavajáinkból. Íme, ilyen az ember, amikor csodál…

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Talán kiirtásukkal majd rádöbbennünk tetteinkre. Ez nem egy kulturális veszteség lesz, nem egy híres épületünket, műemlékünket fogják lerombolni. Itt egy sokezer éves kapocs fog örökre elveszni. Kapcsolatunk a saját múltunkkal, mikor sebezhetően kuporogtunk a sötétben, ragadozó szomszédainkat hallgatva. De elveszik velük több igencsak fontos láncszem a bolygót átszövő kapcsolatrendszerből is.

Piroska története a farkastól izgalmas, ahogy a királyfis történeteknek is a sárkány adja meg a savát-borsát. A kitalált gonosz nélkül a legtöbb történetünk fabatkát sem érne. Borzongunk tőlük, de közben a fantáziánk igényeli ezt.

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Oroszlán (Panthera leo), Kgalagadi Transfrontier Park, Kalahári sivatag, Dél-Afrika

Már rég nem jó kérdéseket feszegetünk. A lentiek sokkal fontosabbak.

Túlélik ezek a fenséges lények a terjeszkedésünket? És mi túl tudunk lépni saját árnyékunkon? A félelmeinken, hiedelmeinken, mohóságunkon? Vajon milyen fényt vetne ránk, ha több évezredes, korántsem felhőtlen közös múlttal a hátunk mögött mi magunk lennénk a kipusztulásuk előidézői? És vajon ezek után milyen jövőben bizakodhat bármely más élőlény a környezetünkben?

Bárhogy is félünk, rettegünk tőlük, ők mégiscsak a mi szörnyeink. Melyek nélkül sokkal sivárabb lenne létünk.

*A ragadozók arányos száma fajtól és élőhelytől erősen függő adat, itt inkább csak a helyzetet illusztrálandó írtam az adatokat. Nem feltétlenül pontosak tehát, bár megközelítik a valóságot.

Emberségből embertelen emberek

A minap kaptam egy megtisztelő felkérést az Új Nő szerkesztőségéből, hogy írjak néhány kiegészítő sort a magazin hódot bemutató cikkéhez.

A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a hódot nem tudom elintézni néhány sorban. El is szaladtak velem a lovak alaposan. Leírtam én pártatlanul szinte mindent – a hód életmódjáról, szerepéről a természetben, de arról is, miért tartja az ember károsnak. Részrehajlás nélkül tehát, nem billenthetem ki az egyensúlyt egyikük javára sem.

Pedig nincs egyensúly a természetben, mióta rátettük a kezünket…

Különös életmódjánál és természetben betöltött szerepénél engem csak a hód és az ember viszonya érdekel jobban. Iskolapéldája az ember és állat kapcsolatának ellentmondásaira és egyben a természetvédelem problémájára.

A hód kifejezetten bírható teremtmény – bundás, kiállnak a fogai, gombostűnyi a szeme – laikusként elég nehéz fogást találni rajta, ami alapján utálhatnánk.
Mégis, mások a ritkítását sürgetik. Még csak elméletben, mert jelenleg védett nálunk. Szóval pusztítani kéne a hódot, mert probléma, mondják, akik hozzáértőnek érzik magukat.

De miért is?

Európa ökoszisztémáiban a hód ugyanaz, mint az ember – tájalakító. És ahol dudásból kettő van, ott egy csárda bizony nem elég – a két tájmérnök emlős együttélése problémákkal terhes. Igen, a hód is egyike annak a kevés speciális állatnak, amely tudatosan módosítja környezetét, saját igényei szerint alakítja.

Jó, de mi a baj ezzel, kérdezhetnénk jogosan.

Röviden és burkoltan az, hogy a világ egyik legnagyobb rágcsálója az szerint él, amit az ösztönei diktálnak. Mi mást is tehetne…
Bővebben kifejtve, az a gond a hóddal, hogy rág. Fát, és ki is dönti, mert annak hajtásai és kérge élelmet adnak neki. Fogai ettől kopnak, ezért aztán egyfolytában nőnek.
Fát rág, hogy gátakat építsen belőle. Ezzel neki megfelelő, egyenlő szinten tartja az egyébként ingadozó vízmagasságot. Mondhatni – függetleníti magát az időjárás szeszélyeitől. Eszményi élőhelyet biztosít ezzel további fajoknak. Persze, ezzel párhuzamban károsíthat gazdaságilag fontos erdőrészeket és elönthet mezőgazdasági területeket.

Probléma tehát, de miért ő?

A hód, mint faj, 12 millió éve létezik. Azóta a genetikai programja minimálisan változott, igényei gyakorlatilag ugyanazok időtlen idők óta. Ez azt jelenti, hogy egy hódcsaládnak 1 km hosszú folyószakaszra és 15-20 méter széles parti fás sávra van szüksége. Ez mindig így volt.

A fák igényei is változatlanok, még régebb óta.

És itt van az ember, a legkésőbb érkezett jövevény ebben a kapcsolatrendszerben, akinek az igényei nemzedékről nemzedékre nőnek, messze túllépve az alapvető igények és az alapvető luxus határait is.

De a probléma a hód…

Aki csak azt teszi, amit eddig is. Mi meg? Nekünk nem elég, ami eddig volt. Kivágjuk és beültetjük gyorsan növő, így gazdaságilag értekesebb fákkal a folyópartokat is. Hogy a hód ezt egyéb híján rágja? Hát persze, hogy a hód a hunyó.

Tudom, hogy felesleges a jogokról írni, mert a természet nem ismer jogokat. Mi meg, a kiötlői, csak addig ismerjük el őket, míg minket szolgálnak. De mégis…

A saját jogainkból lefaragni embertelen lenne, ezt nem tesszük meg. Annál emberségesebbnek tűnik a hódállományt ritkítani. Miközben tudjuk, nagyon szorosak a kapcsolatok a hódcsaládon belül. A párkapcsolatuk már-már emberi vonásokat ölt, egy életre szól. De mi a magunk iránt érzett emberségből megbontjuk, szétbombázzuk ezt…Inkább, mint hogy egy lépést is visszalépjünk, engedjünk felesleges igényeinkből.

Nehéz dolog a természet védelme. A múlt azt íratja velem, hogy végül úgyis enged az emberi érdeknek. Minek is engedne az ember a hódnak? Hisz nem emelte fel a hangját szóra. Az életét amúgy sem köti holmi jogokhoz. Míg az erdészek és mezőgazdászok igen. És mióta emberi világ a világ, aki a hangosabb, azé az igazság…

De azt gondolom, hogy a mellettünk élő lények életét csak alapos indok miatt lenne szabad elvennünk, alapvető szükségleteink kielégítésére, jogok ide vagy oda. A túlméretezett ökológiai lábnyomunk nem adhat nekünk OKOT mások irtásához.

Igen, tudom, a miénknél természetközelibb országok is belátták végül sok kudarc után, hogy a hódproblémára a legjobb megoldás a kilövés. Igen, ha józanul gondolkodom…természetes ellenség híján nekünk kell kezelnünk a problémát.

De néha, naivan szeretek eljátszani a gondolattal, hogy eszünkbe jut, attól (is) vagyunk emberek, hogy időnként megengedjük magunknak a szívvel látás luxusát. Hisz ebben, akárcsak a gondolkodásban, szintén a toplista élén kellene állnunk.

Hacsak az emberségből elkövetett embertelenség jogát nem érezzük erősebbnek az evolúciónál…

Ui.: A fotókon egy mesterséges jegenyefa-ültetvény maradványai láthatók. Eddig még nem láttam ekkora területet érintő hódmunkát. A hírekben is szerepelt (link) és az alatta olvasható hozzászólásokban szépen keveredik az indulat és a hozzá nem értés.

https://www.facebook.com/watch/?v=392917031287017

A megújulásról

Számomra a “hóvirágzással” kezdődik az új év.

Aki járta már februárban a lecsupaszított erdőt, és látta az avart elsőként áttörő, kikandikáló zöld levélfoltocskákat, az élet ébredését, talán megérti, miért érzek így.

Ez maga a csoda.

Energia áramlik körülöttem, másnak érzem a levegő illatát, mélyen “letüdőzöm” .
Alapjától frissül meg az erdő – a zöld, a megújulás színe mostantól egyre feljebb fog emelkedni az erdő szintjein, egészen a fák csúcsáig.

Jobb nekem ez évkezdésnek. Nem köthető egy naphoz. Nem kell naptárszóra jól éreznem magam és számot vetnem. Nem kell hallgatnom mások zajos, petárdás örömét, csak mert úgy “kell” ünnepelni az új évet. Nem kell egy nap alatt véget érnie az egésznek, hogy másnaptól újra beszívjon a mindennapok forgataga, kéz a kézben a felejtéssel.

Helyette itt van ez. Akkor kezdődik, amikor megfelelő az idő a Természet szerint. Magától jön a jókedvem, szinte varázspálca ütésére. Belépek ilyenkor az erdőbe, és az első levegővétellel mintha kicserélődne bennem valami.

Meghitt csendben történik minden, csak az első madárdal szól boldogító aláfestésként. Napokon, heteken át tart, nem múlik el egyhamar ez a varázs. Csendben és kicsiben – hóvirágok nyílásával – kezdődik meg a természet egyik mesterműve, képessége, amit a legtöbbünknél jobban csinál – a megújulás.

S hamarosan elfedi ugyan a halott leveleket, a múlt látványát, a fák egykor zöldellő díszét a kis virágok friss szőnyege, de az avar életet és energiát ad, esélyt, hogy újra zöld lehessen az erdő. És az emlékezete tovább él, erős alapként.

Nagyobb varázslatnak érzem ezt, mint bármely emberi ünnepet.

Talán azért is, mert mindezt átélve, hallgatva a természet rendjére, az jön felém sugallatként, hogy nem “kell” búcsúztatnom a múlt évet, hanem megújulva a részem maradhat, melyből tovább fejlődhetek.

Hegyek, utak, emberek

Van az úgy, hogy útra szólít az élet. Elvonulni, távozni a mindennapokból. Mert összedőlni látszik minden. Szép fokozatosan, éveken át, csendes alattomossággal. És nem találja már helyét otthon az ember. Talán, mert úgy érzi, magára maradt. Nem volt túl jó a píár. Nem először.

Maradt a nem önként vállalt magány…

És egy magányos út. Nem először. De egykori fogadalma ellenére, miszerint soha többé egyedül. Hányadik megszegett fogadalma ez… Az évek tudását, tapasztalatát, minden tanítást megcsalt. Saját maga alól rántotta ki a talajt, döntötte romba saját alapjait. Maga ellen dolgozott, csak ebben volt következetes. Elveszítette önmagát – másért, másokért.

Miben is reménykedett cserébe? Ezek után mit veszíthet?

Talán ezért nincs benne félelem, csupán izgalom, mikor elindul. Tartozik magának, sokkal. Ezzel az úttal is. Nem hívő ugyan a vallásos értelemben, de mindig kereste Istent és meg is találta az isteni jelenlétet a természetben. Távol a lelket és tájat egyaránt bemocskoló emberi jelenléttől. Csak a távolság tisztítja le a képet.

S csodálja az ember a lenézett keselyűt szabad röptéért. S elhagyott helyeken jár, látja a mulandót.

És közben honvágy gyötri. Azon kapja magát az ember, hogy a lányához beszél. Mintha vele lenne, vele járná a hegyet, biztatja minden lépésnél. S mesél neki a környező világról, a felhőkről és a ködről. Ilyenkor jó apa.

Igen, néha nagyon magányos a hegyen az ember. De ez legalább önként vállalt magány.

Honvágya van…mégis fél hazatérni. Mert ilyenkor, a hegyen, jó társ is. A szeretett ember hiánya megszelídíti az indulatokat. A mindennapok zavaros, szövevényes emberi kapcsolataiban el van veszve, itt pedig oly egyszerűnek tűnik a boldogság, oly szánalmasnak az otthoni gondok. Itt békével gondol a világra, amott visszarángatják mások félelmei. És tudja magáról, hogy ennek nem fog már akarni engedni.

Igen, néha s néhány ember az életben is magányos marad, ha nem találja az utat az emberi lélekhez.

A hegyek szólnak hozzá, csendre intik odabent, üzenetet hordoznak. Más ez, mint az emberi hang és tanácsok zaja, a jóakaróké, mely miatt épp csak saját magunkat nem halljuk. Vagy csak nem merjük hallani. Más ez, letisztult, egyszerű találkozása a hegynek az ember lelkével, mely utat mutat.

A hegyet járva, kényszeresen keresve valamit, amivel megküzdjön, rájön az ember, hogy legnagyobb ellensége nem odafent lakik, hanem odabent. Önmagát találja meg a hegyen az ember. S akkor, ha kellő módon nyitott, megkezdődnek csendes beszélgetései önmagával, énje ellentmondásos kettősségében. S nem mindig tetszik neki, amit a másiktól hall, nem mindig kedvére való önmaga társasága.

Kap jót és rosszat. Az előbbit főleg az előtte kinyíló világtól, utóbbit inkább saját magától. Ilyenkor, egymagában, a természetben az örömöt és bánatot is tisztábban, lemeztelenítve éli meg az ember. A mélypontok letaszítják a saját legbelső mélységeibe, démonjai közé, ahol nincs, ki enyhítse kínjait, a boldog pillanatok pedig kapnak valami magasztos, mások által nem zavart nyugodt méltóságot.

Nagy erővel törnek rá a kétségek, összetörik. De végül letisztulást hoznak az utak.

Ha az ember nem hagy fel velük, lassan eljön az idő, mikor ezek hozadékai az élete részévé válnak és nem enged már oktalanul más akaratának.

Rájön, hogy mi a fontos, és mi nem az. Mi a valódi gond, és mi pusztán az egó kapálódzása elismerésért, odafigyelésért. Mit tud irányítani, mire lehet hatással, mit kell elengedni, miért kell harcolni, s miért nem érdemes, mert méltatlan hozzá.

És hogy mit hagyhat csak úgy lazán megtörténni, irányítás nélkül, utat engedve ezzel a boldogságnak.

És hogy mit ne tűrjön többé az életben.

És lassan, nagyon lassan megérti, hogy az idő nem ismer kegyelmet, nem ösztökélhető, nem fékezhető. Ahogy előbb-utóbb lemorzsolja a legszilárdabb hegyet is, úgy építi fel újra, erősebbé az embert. Igen, az idő fordítva hat hegyre s emberre. És csak annyit tehet az ember, hogy magára odafigyelve, kordában tartja az idő hatalmát saját maga felett. Hogy csak annyira edződjön, amennyire éppen kell. Csak ez van neki, az önmaga feletti uralom.

De az korlátlan…bár ezt még tanulnia kell.

S elfogadja már az ember, hogy néha a legnagyobb szeretete sem elég másoknak, hogy nem elég, amit adni képes. Megismeri korlátait, melyek olykor mások korlátaiba ütköznek. És akkor el kell engednie embereket. Úgy, hogy közben teljes lényével szeret, de többet nem akar már bántani, s bántva lenni. És viselnie kell döntésének minden következményét, a maga nyomorát, lelkiismerete vádjait.

Rájön, hogy ami a legértékesebb, az a legnehezebben megtartható. Itt dönti el, hogy mit tart meg – embert vagy méltóságot.

S vergődik az ember a vágyai és képességei között.
És rájön, hogy az önsajnálatnak egyáltalán nincs helye az életében, s a mások iránt érzett sajnálatnak is csak módjával, óvatosan kezelve a megértést.

És rájön, hogy évek hűsége máshoz mit sem ért, hűtlensége önmagához pedig egyenesen katasztrófa volt. S nem tudja, hogy miért, mi alapján szerették, ha abból, amit magából mutatni tudott, azt mondják, nem is ismerték.

S tudja az ember, minden egyes alkalommal jobban érzi, milyen az, mikor fáj a szív.

Az utolsó reggel, a hegyen várja a napkeltét. Fagyos, némi hóval meghintett éjjelt semmivel sem melegebb, de tiszta reggel követ. Biztosan nem tudja, de sejti, hol kell keresnie. Hisz a minapi ködben ott tűntek el szeme elől. Oda igyekszik hát, a kőszáli kecskék kitaposott ösvényén. Érzi ugyan az utolsó lehetőség súlyát, mégsem hajt erőnek erejével sem fotót, sem kalandot. És mikor elhalad a háznyi sziklák között, elé kerül a hegy puszta meredek sziklafala, jobb oldalról a meredély, meglátja őket.

Zajt hall maga mögül, fentről. Kicsit hitetlenkedve néz szembe a hatalmas bakkal. Ő dobbantott a patájával, talán riasztásként, mikor észrevette. Szarvain az éjjeli pihenő ráfagyott hava, szakálla jégbe fagyva. Megenged néhány fotót, majd mikor az ember elfordítja a fejét egy pillanatra, eltűnik. Szellemként mozognak, övék a hegy.

Maga mögött hagyta a hegyet, hazafelé tart már, bízva a változásban. De nem feledve a hegyek néma hangját, a csatázó bakok szarvainak dörejét a csendben.

Igen, talán ez a legfontosabb. Az idő térfogata. Embert alkot, hegyet zúz porrá…mégis…az emberek hangja idővel elül, a hegyek hangja örök érvényű marad.

Evolúció(m)

1999-ben történt. Úgy 40-50 centi volt még hátra a katonai szolgálatom hosszát jelző szabóméterből, mikor egy nyár végi késő délutánon kimenőt kértem, s kaptam a párkányi laktanyából és a városka egyik újságosánál megakadt a szemem egy fotómagazinon. Belenéztem és megvettem. Azóta sem tisztáztam magamban az ok-okozati viszonyokat, sajnos már nem emlékszem, vajon az újság hozta-e felszínre a fotózási vágyat, vagy a vásárlás már csak az elhatározás megszületése után történt. A lényeg: az amúgy minőségi tartalmú magazinból egy féloldalas reklám, egy ajánlat fogott meg leginkább. A világ legrangosabb természetfotós pályázatának, a természetfotózás Oscar-jának számító, a Wildlife Photographer of the Year-nek az évente kiadott fotóalbumai voltak egymás mellé felsorakoztatva, szebbnél szebb fotókkal a borítókon. Mint valami igazgyöngyfüzér.

Megfogott, de hogyan…

A természetfotós pályázatok azóta is különös helyet foglalnak el a szívemben. Ezt furcsállom, mert amúgy szeretem elkerülni, sőt előszeretettel ki nem állhatok versengés részese lenni.
Az első néhány évben belevetettem magam általános pályázatokba is, kisebb-nagyobb sikerekkel. A kör azóta szűkült, már csak “tisztavérű” természetfotós pályázatokon indulok – ahol a zsűri neves természetfotósok és természetfilmesek, biológusok, zoológusok, kutatók és magazinok művészeti vezetői és más rokon lelkek hozzértő keveréke. Tehát olyanok, akik már “hozzászagoltak” a dolgokhoz. Itt is kimagaslanak azok a pályázatok, amelyekben maga a zsűrizés folyamata is minőséget garantál, a képek több fordulón keresztül szitálódnak át, csak a legjobbak akadnak fenn. A szigorú elbírálás része az is, hogy utolsó előtti lépésként a szervezők bekérik a csatamezőn fennmaradt képek eredeti példányait, hogy megítéljék, nem történt-e képmanipuláció, csalás, photoshop-os visszaélés. Miután ilyetén módon megadják a kegyelemdöfést az ilyen halálra ítélteknek, megmarad egy csoport, amibe nem rossz dolog beletartozni, mert őket hívják díjazottaknak! 🙂

Ilyeneken indulok tehát, már ha indulok egyáltalán. Részvételem eme csodás versengéseken ugyanis eléggé rapszódikus (kihagyom, ha úgy érzem, hogy az utóbbi évem fotótermése nem indokolja a részvételt). Akárcsak szereplésem és eredményeim. Az eredményeket azonban részvételemtől függetlenül minden alkalommal követem. Szeretem a hangulatot árasztó fényképeket, az érdekes, addig ritkán vagy még nem látott jeleneteket, az állatokat és növényeket (vagy azok részleteit) egyedi módon bemutató, jó színvilágú természetfotókat. Szeretek képben lenni arról, hogy merre halad a műfaj, mert bizony ez is fejlődik, megvan a maga kis evolúciós lépésrendszere. Ha pedig magam is pályázok, jó tudni, hogy vajon lépést tudok-e tartani az evolúcióval.

Apropó, az én kis privát evolúcióm… Eleinte nagyon el tudtam keseredni a sikertelenségen, annyira szerettem volna díjakat hozni. Gyakorlatilag a zsűrinek, annak az 5-7 embernek a szubjektív véleménye volt az, ami meghatározta fotós alaphangulatomat. Rengeteg pozitív energiát vont ez tőlem el. Hála istennek, ez szép lassan változóban van. Azt a bizonyos energiát a következőkre igyekszem fordítani – fotózok a legjobb tudásom szerint, beleadok apait-anyait, de leginkább magamat, pályázok, és aztán – hát…lesz, ami lesz. Egyre fontosabb, hogy saját magamat kielégítő képeket készítsek, hogy örömet leljek a fotózásban, ne mások elismerését hajszoljam, legyenek bár tudásban felettem állók is. Ki lennék valójában, ha mások ízlését keresném?

Merthogy – a zsűri döntéshozása ugyan alakítja a műfaj fejlődését, az jövő irányzatait, no de ugyanígy a fotósok, és műveik is formálják ugyanezt. Evolúció ez a javából, kérem, ahol a fajok s a környezet egymást alakítják!

Ömlengésem erről a témáról nem öncélú, sokkal inkább időszerű. A postás a napokban hozta meg a spanyol postabélyegzővel ellátott légpárnás borítékot, amiben a legutóbbi nemzetközi szereplésem eredménye volt. Egy oklevél, rajta a nevem, és egy kiváló minőségű fotóalbum, benne az én egyik, díjazott fotóm (a Szaharában készült).

A Memorial María Luisa pályázatra tavaly 81 országból, 1401 fotóstól, több mint 16 000 fotó érkezett. Ebből válogatott ki a zsűri 135 díjazott és dícséretre méltó fotót. Siker-e közöttük lenni? Persze, hisz megtettem mindent, hogy helytálljak. Most ennyi volt bennem (nem szokásom a zsűrit okolni a sikertelenségemért). De dolgozni kell még magamon. Egyrészt, még mindig arra gondolok (rosszul), hogy miért “csak” egy fotóm lett eredményes. Másrészt – tudom (helyesen), hogy vannak még tartalékaim.

Remélem tehát, hogy az evolúcióm folytatódik és nem pusztulok ki! 🙂

Gyurgyalaglogika

Éveken át, mint egy rövidtávfutó a rajtvonalon, minden idegszálammal vártam a jelet. És állandóan elkapkodtam, elhamarkodtam. Mindig úgy tűnt, hogy most már az igazi lesz. De a versenybírót játszó természet folyton visszautasított a következő évi rajthoz, mondván: “jövőre újra indulhatsz”. Ezzel azt is jelezte, hogy veleszületett türelmetlenségem nem kompatibilis az ő rendjével.

Így jártam hát a gyurgyalagokkal…

Évről-évre láttam, hallottam őket vonuláskor, észleltem egy-egy kósza odúvájási kísérletüket, évről-évre úgy tűnt, hogy végre újratelepednek nálunk. Nekem legalábbis nem volt tudomásom csallóközi fészkelőhelyről.

Végül most azt írhatom…itt vannak végre!

A logika alapján meggyötört régiónkból a múltban inkább eltűnni szoktak állatfajok. Az is igaz viszont, hogy mióta fotózom, ennek számos ellentétével is találkoztam már.

A gyurgyalagok egyébként is logikátlan tollasok. Egyrészt pofátlanul színesek, ami a mi szélességi köreinken nem szokás. Másrészt fejjel mennek a falnak, vagyis csőrrel repülnek a partnak, így vájják ki szorgalmasan odúikat a meredek, leszakadt folyópartokon. Ami, hála áldott tevékenységünknek, nemigen van már Csallóközben. Van viszont elhagyott, benőtt kavicsrakás. Kisebb csoda, hogy megtelepedtek itt, mondhatnánk – no de az élet utat tör magának.

Sok sikert, madárkák!

Kapcsolat
fodorpeter1@gmail.com