A legjobb fotózások

Vannak fotózások, amikor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a fényképezés miatt vagyok odakint. Ezen alkalmak során az események és érzések kiverik fejemből a fotótrófea utáni vágyat, a vadnak a fotóra való rálövését.

Régebben történt még, a svájci Alpokban. Kora reggeltől a Le Vanil Noir Természeti Rezervátum sziklás ösvényeit tapostuk felfelé. Kőszáli kecskék után jártunk. Az egész utat és a túrát főleg miattuk vállaltam, tudatában annak, hogy nem lesz egy sétamenet. Ezek a nemes lények a hegységek legfelső régióiban való életet választották, a éggel kacérkodó szirtek és a szédítően ásító meredélyek világát, a szelek és jég birodalmát, ahol még a zerge sem jár.

Egyenes terepen kényeztetett, síksági gyerek vagyok. Ez a lényem sokáig harcolt a legkisebb lejtő ellen is. De egyre gyengülő ellenállással, később már csak ímmel-ámmal küzdöttem a hegyekkel. Mígnem elfogytak a kifogásaim és végül azt sem tudtam, mivégre volt jó ez a hegyundor.

Végül megfogott a távolba vesző kilátások és az embert nevelő bércek ígérete. Most már, ha csak tehetem, felmászok a hegyre, hogy másképp láthassam a dolgokat, edződjek.

De akkoriban még, ha nem csal az emlékezetem, édeskeveset érdekelt a hegyek hangulata, a hegyjárás, viszont annál jobban lenyűgözött az élőlények alkalmazkodása az ilyen és ehhez hasonló zord vidékekhez.

Aznap reggel kristálytiszta levegőben és napsütésben vágtunk neki a sokat ígérő útnak. A felfelé menet óráiban a hegy a mindenütt jelenlévő kolompoló tehenek és néhány távoli, félénk zerge képében igyekezett kedvemben járni. Próbálta visszaadni az életkedvemet. De hiába a kedveskedés, válogatós vagyok a különféle elém vetett témákat illetően. Meg amúgy is – épp az edzetlen tüdőmet készültem kiköpni, nem nagyon hatódtam meg ettől a gesztustól.

Délután volt már, mire helyi vezetőnk segítségével ráakadtunk a Alpok hegylakóira. Akkor léptünk át egy völgykatlant övező hegygerincen. Odaát kisebb sziklapárkány bukkant fel előttem. Óvatosan kikandikáltam mögüle, le a mély völgybe.

És ott, alant…5-6 méternyire…a völgy falának egyik kiszögelésén…egy kőszáli kecske kérődzött békés nyugalomban.

Először azt hittem, nem vett észre, és a nemtörődömsége picit meg is zavart. Most akkor hogy viselkedjek? Merjek bátrabban mozgolódni? Vagy csak innen fotózhatok? Vezetőnkre néztem kérdőn, az ő biztató bólogatása adta meg a válaszokat.

Már felbukkanásunk előtt tudhattak rólunk. Mint kiderült, egy nagy csapat felnőtt bakra vezetett rá minket a kísérőnk. Az év nagy részében a család nélküli bakok így bandáznak. Csak később ősszel, a téli párzási időszak előtt bomlanak fel ezek a csoportosulások, támad fel a hímekben a párzási ösztön, a családalapítás gondolata. Akkor majd igyekeznek harccal átvenni az addigi vezető bakoktól az uralmat a nőstények és gidák csoportjai felett. Addig is játékosabb csatározásokkal tökéletesítik harci tudásukat. Már amikor kedvük szottyan rá. Most épp nem szottyant. A csapat tagjai elszórtan pihentek vagy legelésztek a meredek hegyoldalon, velünk szinte egyáltalán nem törődtek. Az utóbbi időkben az emberrel főleg mint turistával találkoztak, ami az egyik legbékésebb interakció az ember-állat eddigi sokszálú kapcsolatviszonyai közül. Ennek hatására megszokták az ember jelenlétét, olyannyira, hogy időről időre feladják ragaszkodásukat a hegycsúcsokhoz és lejjebb vándorolnak. Hiába, a dús legelők nagy vonzereje törvényt bont.

Ez az egyáltalán nem bakhoz illő szelídségük esélyt adott arra, hogy lassacskán beszivárogjunk közéjük. Teljesen elfogadtak minket, maguk közé engedtek, a csapat belsejébe. Én már attól is boldog voltam, hogy közöttük lehetek, csupán néhány méternyire tőlük. Hát még, hogy fotók készülhettek.

Egyébként ilyenkor fejlődhet leginkább emberileg a fotós. Rájön – ha kellő módon nyitott – hogy van, amikor a fotó másodlagos, az átérzés pedig a legfontosabb.

Közben eljátszadoztam a gondolattal, hogy egykor ilyen lehetett az ősállapot ember és állat között. Miközben szinte biztos, hogy kapcsolatunk a természettel vadászó-gyűjtögető korunk óta jóval árnyaltabb volt annál, minthogy megfeleljen a fenti romantikus elképzelésemnek.

A természetben éltünk, annak rendje szerint, a tápláléklánc része voltunk, tápláléknak tekintettük a lényeket magunk körül. Békében éltünk velük, a maga módján tiszteltük is őket, de közben elvettünk, mert el kellett vennünk a nyújtott javakból, hogy életben maradjunk.

Később, a történelmi korokban ezeknek a csodálatos állatoknak meg kellett járniuk egy néhány évszázados poklot, mert testrészeiket akkoriban afrodiziákumként és varázsszerként tartották számon. Ez csaknem a kipusztulásukhoz vezetett, mire a bevezetett szigorú intézkedéseknek hála újra Európa hegységeinek urai lehettek.

Mi pedig érzékeljük eltévelyedésünket a rendszerben, egyre csak keressük az elveszett kapcsolatunkat a természettel. Természetjárásokkal, túrázással és más cselekvéssel próbáljuk pótolni a hiányt.

Természetesen, az első óra fotózással telt, a lehető legjobb fények, háttér keresésével.

És aztán – meghallottam a csendet. Persze addig is körbevett minket, csak nem voltam nyitott az észlelésére. Talán nem feltétlenül a nyugalom békít le minket, hanem elsősorban a nyitottságunk a lecsendesedésre. Agyunk tudtunkon kívül is harcol a szokatlan helyzetekkel. Aztán viszont lassacskán rájön, hogy ez a másság a javára válhat. Idő kell, míg a mindennapoktól szennyezett belsőnk kitisztul, elsöprődnek a kétségek, félelmek, vágyak és késztetések…és végre a kitakarított helyre, lelkünk lecsupaszított, kiürített zegzugaiba beköltözhet a béke.

Mellettem a fennséges állatok, mondhatni a hegyek szellemei, körülöttünk pár ezres hegycsúcsok – és a hegyek mindent uraló csendje. Nem vagyok hívő, legalábbis nem a szó szokásos értelmében…és erős szavakat sem szeretnék használni, de akkor az jutott eszembe, hogy ha van Isten, akkor valami ilyen helyen lakhat. Még soha nem éreztem olyan erősen egy mindent kézben tartó erő létezését, magamat pedig olyan közel hozzá, annyira a nagy egész részének. A csend mindenhol ott volt, lassan átáramlott rajtam. Békesség töltött el, letisztult bennem minden. Tökéletesen üresnek éreztem magam, nyitottnak…és boldognak.

Életem egyik legjobb fotózása volt, de nem a fotózás miatt. Az igazán jó fotózások soha nem a fotókról szólnak.

Egy gólyacsalád mindennapjai

Még anno 2012-ben, volt néhány közös esetünk, a pozsonyeperjesi gólyáknak meg nekem. Munkahelyemre, a helyi alapiskolába menet-jövet mindig sóvárogva néztem a fészküket. Nyálamat csordította, na. Szóval…nem a fészek, hanem a lakói, a gólyapár.

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Addig-addig, míg tavasszal elhatároztam, hogy ráállok vagy inkább ráülök a fotózásukra. Mert úgy számoltam, hogy a kultúrház tetőgerincén csücsülve egy szinten leszek a fészkükkel, amely a szomszédos kéményt díszítette/díszíti máig. Igen, annak a kultúrháznak a tetején, amelyik napjainkban épp újul, szépül. Akkoriban volt az emeletén egy könyvtár, amelynek könyvtárosa Veronka néni volt. Egyben ő volt a bejárati ajtó kulcsának az őrzője is, így minden téren ő jelentette a kapcsolatomat a tetővel és a gólyákkal. Ugyanis a könyvtár mennyezete csapóajtót rejtett, amely a padlásra vezetett, onnan pedig egy tetőablak ki, a cserepek világába.

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Hétvégente bekönyörögtem hát magam Veronka nénitől az épületbe, uzsgyi a könyvtárba, onnan létrával a padlásra. Mikor már a sötét, limlomos, pókhálós tetőtérben voltam, csak egy ósdi, rozoga székre kellett ráállnom, hogy a szűk tetőablakon áttornázzam a felszerelést és jòmagamat a tetőre. S láss csodát, elém tárult a fő utca, majd annak hátat fordítva, ellenkező irányban a gólyafészek.

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

A fotóarchívumom tanulsága szerint áprilistól júliusig legalább 9 alkalommal küzdöttem fel magam a tetőre. Legalább, mert voltak alkalmak, mikor nem készült fénykép. Néha nem volt fotóznivaló, olyankor csak úgy a madarakba feledkeztem.

Persze különböző napszakokban, időjárásban tettem ezeket a vertikális túrákat, mert ha egy ilyen gólyafészek nem is a változatosság netovábbja, a fényekkel lehet ez ellen tenni. Meg a gólyákkal persze. Bíztam benne, hogy sokféle lesz a viselkedésük, a legintimebb pillanataikat is gátlások nélkül megosztják velem. Nem kellett csalatkoznom, tényleg mindent megmutattak, sőt, ha elsőre nem sikerült egy jelenetet lekapni, biztos lehettem benne, hogy megismétlik.

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Ilyenek voltak az üdvözlések, az udvarlás, a párzás, szóval a kisgólya készítésének egész munkafolyamata. De lettek bőven röpképek is, a leszállás pillanatai, fészektatarozás, fiókás családi fotók, (abban az évben csak egy utód kelt ki). Személyes kedvenceim az üdvözlős, kelepelős, nyakbehajlítós jelenetek voltak, különös intimitás áradt belőlük.

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Tehát, egy könnyű fotózás lehetett volna. Csak hát olyan ritkán van, mindig akad bökkenő, mindennek ára van. A gólyák könnyen adták magukat, nem féltek tőlem, hisz az emberekhez kötötték az életüket. És nekem pont embertársaim jelentettek eleinte problémát. Magányhoz szoktam fotózás közben. Ez a természetfotózás egyik nagy előnye, az eltávolodás, és az abból születő bennsőséges pillanatok. De itt sokan láttak. És még ha nem is néztek, de azért szoknom kellett az addig ismeretlen helyzetet. Eltávolodtam itt is, de mégis szem előtt voltam. Soha még ilyen publikus fotózásom nem volt.

Ennek ellenére jò volt ott fent. Kellemes szellő, napsütés, alattam rálátással a falusiak kertjeire és házaira. Néha a közelben lakó diákjaim integettek fel.

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Másrészt, kellett az emberi tényező, hogy az egész megvalósulhasson. Bele sem kezdhettem volna, ha nincs Gáspár Veronika néni, Isten nyugosztalja, sokak Tanítónénije és egyben a falu könyvtárosa. Aki mindig angyali mosollyal fogadott, bár a hétvégés reggeleit azzal töltötte, hogy engem juttatott fel a tetőre. Egyszer sem láttam rajta, hogy furcsállotta volna ezeket a felruccanásokat, inkább érdeklődő volt. Sőt, mondogatta is, hogy ezt másképp jól csinálni nem lehet. Hálával tartozom neki…

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Gondoltam, írok arról a néhány hónapról. Mostanában valahogy többször gondolok vissza azokra az időkre. Akkor nagyon közel álltam ahhoz, hogy otthagyjam a sulit, merthogy mérgező volt a hangulat.

Aztán minden egészen másképp alakult. Jött egy pörgős nyár és sokminden megváltozott. Az elhatározások is.

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Fehér gólya (Ciconia ciconia), Csallóköz

Ezzel a magaslati gólyafotózásaim végetértek. Talán még lett is volna időm feljárni a gólyákhoz, de fejben máshol voltam. Az meg úgy nem az igazi, ha nem tiszta az elme.

És máig Pozsonyeperjesen tanítok, jó az iskolában. Gondolom, mondanom sem kell, megváltozott a hangulata.

Ez már csak így van, néha változik a helyzetünk, az életünk – mi és az elhatározásaink pedig az ilyen élethelyzetekben változunk…

Kapcsolat
fodorpeter1@gmail.com