Emberségből embertelen emberek

A minap kaptam egy megtisztelő felkérést az Új Nő szerkesztőségéből, hogy írjak néhány kiegészítő sort a magazin hódot bemutató cikkéhez.

A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a hódot nem tudom elintézni néhány sorban. El is szaladtak velem a lovak alaposan. Leírtam én pártatlanul szinte mindent – a hód életmódjáról, szerepéről a természetben, de arról is, miért tartja az ember károsnak. Részrehajlás nélkül tehát, nem billenthetem ki az egyensúlyt egyikük javára sem.

Pedig nincs egyensúly a természetben, mióta rátettük a kezünket…

Különös életmódjánál és természetben betöltött szerepénél engem csak a hód és az ember viszonya érdekel jobban. Iskolapéldája az ember és állat kapcsolatának ellentmondásaira és egyben a természetvédelem problémájára.

A hód kifejezetten bírható teremtmény – bundás, kiállnak a fogai, gombostűnyi a szeme – laikusként elég nehéz fogást találni rajta, ami alapján utálhatnánk.
Mégis, mások a ritkítását sürgetik. Még csak elméletben, mert jelenleg védett nálunk. Szóval pusztítani kéne a hódot, mert probléma, mondják, akik hozzáértőnek érzik magukat.

De miért is?

Európa ökoszisztémáiban a hód ugyanaz, mint az ember – tájalakító. És ahol dudásból kettő van, ott egy csárda bizony nem elég – a két tájmérnök emlős együttélése problémákkal terhes. Igen, a hód is egyike annak a kevés speciális állatnak, amely tudatosan módosítja környezetét, saját igényei szerint alakítja.

Jó, de mi a baj ezzel, kérdezhetnénk jogosan.

Röviden és burkoltan az, hogy a világ egyik legnagyobb rágcsálója az szerint él, amit az ösztönei diktálnak. Mi mást is tehetne…
Bővebben kifejtve, az a gond a hóddal, hogy rág. Fát, és ki is dönti, mert annak hajtásai és kérge élelmet adnak neki. Fogai ettől kopnak, ezért aztán egyfolytában nőnek.
Fát rág, hogy gátakat építsen belőle. Ezzel neki megfelelő, egyenlő szinten tartja az egyébként ingadozó vízmagasságot. Mondhatni – függetleníti magát az időjárás szeszélyeitől. Eszményi élőhelyet biztosít ezzel további fajoknak. Persze, ezzel párhuzamban károsíthat gazdaságilag fontos erdőrészeket és elönthet mezőgazdasági területeket.

Probléma tehát, de miért ő?

A hód, mint faj, 12 millió éve létezik. Azóta a genetikai programja minimálisan változott, igényei gyakorlatilag ugyanazok időtlen idők óta. Ez azt jelenti, hogy egy hódcsaládnak 1 km hosszú folyószakaszra és 15-20 méter széles parti fás sávra van szüksége. Ez mindig így volt.

A fák igényei is változatlanok, még régebb óta.

És itt van az ember, a legkésőbb érkezett jövevény ebben a kapcsolatrendszerben, akinek az igényei nemzedékről nemzedékre nőnek, messze túllépve az alapvető igények és az alapvető luxus határait is.

De a probléma a hód…

Aki csak azt teszi, amit eddig is. Mi meg? Nekünk nem elég, ami eddig volt. Kivágjuk és beültetjük gyorsan növő, így gazdaságilag értekesebb fákkal a folyópartokat is. Hogy a hód ezt egyéb híján rágja? Hát persze, hogy a hód a hunyó.

Tudom, hogy felesleges a jogokról írni, mert a természet nem ismer jogokat. Mi meg, a kiötlői, csak addig ismerjük el őket, míg minket szolgálnak. De mégis…

A saját jogainkból lefaragni embertelen lenne, ezt nem tesszük meg. Annál emberségesebbnek tűnik a hódállományt ritkítani. Miközben tudjuk, nagyon szorosak a kapcsolatok a hódcsaládon belül. A párkapcsolatuk már-már emberi vonásokat ölt, egy életre szól. De mi a magunk iránt érzett emberségből megbontjuk, szétbombázzuk ezt…Inkább, mint hogy egy lépést is visszalépjünk, engedjünk felesleges igényeinkből.

Nehéz dolog a természet védelme. A múlt azt íratja velem, hogy végül úgyis enged az emberi érdeknek. Minek is engedne az ember a hódnak? Hisz nem emelte fel a hangját szóra. Az életét amúgy sem köti holmi jogokhoz. Míg az erdészek és mezőgazdászok igen. És mióta emberi világ a világ, aki a hangosabb, azé az igazság…

De azt gondolom, hogy a mellettünk élő lények életét csak alapos indok miatt lenne szabad elvennünk, alapvető szükségleteink kielégítésére, jogok ide vagy oda. A túlméretezett ökológiai lábnyomunk nem adhat nekünk OKOT mások irtásához.

Igen, tudom, a miénknél természetközelibb országok is belátták végül sok kudarc után, hogy a hódproblémára a legjobb megoldás a kilövés. Igen, ha józanul gondolkodom…természetes ellenség híján nekünk kell kezelnünk a problémát.

De néha, naivan szeretek eljátszani a gondolattal, hogy eszünkbe jut, attól (is) vagyunk emberek, hogy időnként megengedjük magunknak a szívvel látás luxusát. Hisz ebben, akárcsak a gondolkodásban, szintén a toplista élén kellene állnunk.

Hacsak az emberségből elkövetett embertelenség jogát nem érezzük erősebbnek az evolúciónál…

Ui.: A fotókon egy mesterséges jegenyefa-ültetvény maradványai láthatók. Eddig még nem láttam ekkora területet érintő hódmunkát. A hírekben is szerepelt (link) és az alatta olvasható hozzászólásokban szépen keveredik az indulat és a hozzá nem értés.

https://www.facebook.com/watch/?v=392917031287017

A megújulásról

Számomra a “hóvirágzással” kezdődik az új év.

Aki járta már februárban a lecsupaszított erdőt, és látta az avart elsőként áttörő, kikandikáló zöld levélfoltocskákat, az élet ébredését, talán megérti, miért érzek így.

Ez maga a csoda.

Energia áramlik körülöttem, másnak érzem a levegő illatát, mélyen “letüdőzöm” .
Alapjától frissül meg az erdő – a zöld, a megújulás színe mostantól egyre feljebb fog emelkedni az erdő szintjein, egészen a fák csúcsáig.

Jobb nekem ez évkezdésnek. Nem köthető egy naphoz. Nem kell naptárszóra jól éreznem magam és számot vetnem. Nem kell hallgatnom mások zajos, petárdás örömét, csak mert úgy “kell” ünnepelni az új évet. Nem kell egy nap alatt véget érnie az egésznek, hogy másnaptól újra beszívjon a mindennapok forgataga, kéz a kézben a felejtéssel.

Helyette itt van ez. Akkor kezdődik, amikor megfelelő az idő a Természet szerint. Magától jön a jókedvem, szinte varázspálca ütésére. Belépek ilyenkor az erdőbe, és az első levegővétellel mintha kicserélődne bennem valami.

Meghitt csendben történik minden, csak az első madárdal szól boldogító aláfestésként. Napokon, heteken át tart, nem múlik el egyhamar ez a varázs. Csendben és kicsiben – hóvirágok nyílásával – kezdődik meg a természet egyik mesterműve, képessége, amit a legtöbbünknél jobban csinál – a megújulás.

S hamarosan elfedi ugyan a halott leveleket, a múlt látványát, a fák egykor zöldellő díszét a kis virágok friss szőnyege, de az avar életet és energiát ad, esélyt, hogy újra zöld lehessen az erdő. És az emlékezete tovább él, erős alapként.

Nagyobb varázslatnak érzem ezt, mint bármely emberi ünnepet.

Talán azért is, mert mindezt átélve, hallgatva a természet rendjére, az jön felém sugallatként, hogy nem “kell” búcsúztatnom a múlt évet, hanem megújulva a részem maradhat, melyből tovább fejlődhetek.

Volt egyszer egy Csallóköz…

 

Volt egyszer egy Csallóköz …

… egy folyók táplálta mocsárvidék. A láp végezte a dolgát. Védte az embereket, ahogy az utókor gyakran emlegeti. De sokkal fontosabb, hogy nemcsak ember s állat életét óvta, hanem életet adott.

S egyben vizet. A folyó és az esők vizét szivacsként magába szívta, tárolta, szűkösebb időkben visszaadta. Átengedte azt a talajvízbe, közben tisztította. Ingyen adta az ivóvizet. A tápanyagok felgyülemlettek benne, a tápláléklánc alapja is volt ezáltal. Lebontotta a szennyeződések nagy részét. Fékezte az árvizeket, s mérsékelte az időjárás kilengéseit.

A felsorolás korántsem teljes…

Történt azonban, hogy a környező világ megváltozott, az addig jótékony mocsár haszontalan élőhelynek bizonyult. Más érdekek kerültek előtérbe. A folyót medrét szabályozták, gátak épültek, a mocsarat lecsapolták, kiszárították. A több ezer éven át felgyülemlett hordalékból megművelt termőföld lett.

Most már ez volt Csallóköz, mezőgazdasági vidék.

Ahogy teltek-múltak az évek, évtizedek, az emberek száma a kitűnően művelhető területen megnőtt.

Közben a világ felismerte a vizes élőhelyek jelentőségét és hogy mekkor károk érnek minket elvesztésükkel. Számítások születtek. Kimutatták, hogy a világ mocsarai, lápjai éves szinten a fent felsorolt szerepük révén tizenöt trillió dollár (15 000 000 000 000 000 000) hasznot adnak az emberiségnek. Ez 45%-a a Föld összes élőhelyéről származó haszonnak. Tehát a maradék 55% hasznot az ember számára az esőerdők, erdők, füves területek, hegyek, óceánok, tengerek adják.

A világ több részén fegyveres konfiktusok, háborúk robbantak ki, melyek gyújtópontját vissza lehet vezetni az adott térségben uralkodó vízhiányra (többek között a mostani migránsválság oka is ebben keresendő).

Tehát, hogy visszatérjünk a berkeinkbe – a múlt századokban Földünk legértékesebb élőhelyétől sikerült megszabadulnunk. Így ugyan rengeteg termőföldhöz jutottunk, viszont a vizes élőhely szerepét nem tudtuk átvenni. Sokkal, sokkal szegényebbek lettünk.

Mi több, nyomásunk a természetre még fokozódott, mert átalakultunk fogyasztói társadalommá. Elkezdtünk jóval többet fogyasztani mindenből, mint amire valójában szükségünk volt. Amit jólétnek nevezünk, óriási terhet rótt és ró a mai napig környezetünkre. Már nem volt elég, amit a termékeny föld magától adott. Eltúlzott igényeink kielégítése, a ferde társadalmi normáknak való megfelelési kényszer viszont nem volt kielégíthető rásegítés – műtrágyázás, rovar-és növényirtószerek bevetése – nélkül.

Fel-felbukkantak esetek a víz szennyezéséről (pl. 2010, 2015, 2017-ben). Minden konkrét eset követett egy megszokott forgatókönyvet. Nagy volt az érintettek felháborodása, számonkérések röpködtek, felelősök kerestettek. Többnyire eredménytelenül. A politikusok is szóra emelték hangjukat, ígéretek röpködtek, azt sugallván tudat alatt az irányítható tömegek felé, hogy nem vehetik saját kezükbe az életüket. Így az emberek abszolút többsége másoktól várta a megoldást. Olyan emberektől, akiknek önző érdeke, hogy a túlfogyasztás, pazarlás, halmozás emberi jólétnek legyen beállítva. Olyan emberektől, akik nem fognak népszerűtlen döntéseket hozni, nem fognak minket rábeszélni a mértékletességre, az abszolút kényelemről való lemondásra. Hisz senki nem szereti maga alatt vágni az ágat.
És a probléma látszólag mindig megoldódott, az emberek megnyugodtak és minden ment szépen tovább, mintha mi sem történt volna.

S mindenki boldognak mondott életet élt, míg valamibe bele nem halt.

Tisztelt Olvasó, a fenti sorok – leegyszerűsítve, nem feltétlenül ragaszkodva az időbeli sorrendhez, helyenként erősen sarkítva – de a véleményemet tükrözik arról, hogyan viselkedünk. Nyilvánvaló, minek apropóján születtek soraim. Mégis az aktuális esetet egy évszám mögé rejtettem csupán.

Nyilván a legfontosabb, hogy a szennyezett víz okozta gondok az érintett településeken megoldódjanak. Nem becsülöm alá a problémát, de az már elég sok kompetens vagy kevésbé kompetens személy részéről ki volt tárgyalva.

Azért is nem szeretném tovább szőni azt a vezérfonalat, mert úgy gondolom, hogy az írás első részének hosszú-hosszú története vezetett és fog a jövőben is vezetni az ehhez hasonló esetekhez. Amelyek nagy valószínűséggel csupán az óceánban úszó jéghegy vízből kilátszó csúcsai. A lényeg azonban mélyebben van, rejtve marad a szemeink elől.
Mennyit tudunk valójában a föld alatti vízkészlet viselkedéséről?

Teljes mértékben ismerjük, hogy a szennyünk miként viselkedik a talajban, talajvízben? Biztos, hogy nem tűnik el minden alkotórésze maradéktalanul, nyilván vannak összetevői, melyek felhalmozódnak a vízben és élőlényekben egyaránt.

Nem szabad, sőt, egyenesen vétek a különböző vízforrásokat – a folyókat, a tavakat, a mocsarak, az ivó-és talajvizet – külön-külön, önmagukban kezelni, mert egy rendszert alkotnak, összefüggenek!

Ez is biztos, bár még mindig csak kis tudással rendelkezünk arról, hogy milyen szélesek és szövevényesek is ezek az összefüggések.

A víz a Földön nem jön létre és nem is veszik el. Tehát ha megiszunk egy pohár vizet, annak legalább egy molekulája nagy valószínűséggel átment a régmúltban egy dinoszaurusz testén is!

A mocsarak évszázadok óta világszerte a leggyorsabb tempóban eltűnő élőhelyek.

Miközben az általuk nyújtott javak – víz, ivóvíz, táplálék – iránt iszonyatos mértékben nő a kereslet.

Magyarán, előbb-utóbb nagyhatalom lesz az, aki tiszta vízzel fog rendelkezni!
Csak saját magunkért tudunk felelni, senki másnak nem annyira érdeke segíteni rajtunk, mint saját magunknak. Csak nekünk áll hatalmunkban csökkenteni ökológiai lábnyomunkat, nyomásunkat a környezetünkre. Ebben az erőben hiszek.
És a Természet erejében, mert tőle függünk, bármilyen nagynak is hisszük magunkat. Eddig, ha ezt cáfolni próbáltuk Istent játszva, mindig helyre lettünk igazítva. Legutóbb épp a hetekben.

A konkrét esettől független személy vagyok. Abban az értelemben, hogy nem lakom az eddig érintett falvakban és politikai érdekem sem kötődik az ügyhöz.

Élnek viszont barátaim, ismerőseim ezeken a helyeken. Próbálom globálisabban, szélesebb összefüggéseiben nézni a problémát. Minden mindennel összefügg.

A fentiek fényében születtek ezek a sorok a vízről, ugyanis igencsak érintett vagyok. Mert szó szerint az életem függ tőle.

Gyurgyalaglogika

Éveken át, mint egy rövidtávfutó a rajtvonalon, minden idegszálammal vártam a jelet. És állandóan elkapkodtam, elhamarkodtam. Mindig úgy tűnt, hogy most már az igazi lesz. De a versenybírót játszó természet folyton visszautasított a következő évi rajthoz, mondván: “jövőre újra indulhatsz”. Ezzel azt is jelezte, hogy veleszületett türelmetlenségem nem kompatibilis az ő rendjével.

Így jártam hát a gyurgyalagokkal…

Évről-évre láttam, hallottam őket vonuláskor, észleltem egy-egy kósza odúvájási kísérletüket, évről-évre úgy tűnt, hogy végre újratelepednek nálunk. Nekem legalábbis nem volt tudomásom csallóközi fészkelőhelyről.

Végül most azt írhatom…itt vannak végre!

A logika alapján meggyötört régiónkból a múltban inkább eltűnni szoktak állatfajok. Az is igaz viszont, hogy mióta fotózom, ennek számos ellentétével is találkoztam már.

A gyurgyalagok egyébként is logikátlan tollasok. Egyrészt pofátlanul színesek, ami a mi szélességi köreinken nem szokás. Másrészt fejjel mennek a falnak, vagyis csőrrel repülnek a partnak, így vájják ki szorgalmasan odúikat a meredek, leszakadt folyópartokon. Ami, hála áldott tevékenységünknek, nemigen van már Csallóközben. Van viszont elhagyott, benőtt kavicsrakás. Kisebb csoda, hogy megtelepedtek itt, mondhatnánk – no de az élet utat tör magának.

Sok sikert, madárkák!

Kapcsolat
fodorpeter1@gmail.com