A minap kaptam egy megtisztelő felkérést az Új Nő szerkesztőségéből, hogy írjak néhány kiegészítő sort a magazin hódot bemutató cikkéhez.

A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a hódot nem tudom elintézni néhány sorban. El is szaladtak velem a lovak alaposan. Leírtam én pártatlanul szinte mindent – a hód életmódjáról, szerepéről a természetben, de arról is, miért tartja az ember károsnak. Részrehajlás nélkül tehát, nem billenthetem ki az egyensúlyt egyikük javára sem.

Pedig nincs egyensúly a természetben, mióta rátettük a kezünket…

Különös életmódjánál és természetben betöltött szerepénél engem csak a hód és az ember viszonya érdekel jobban. Iskolapéldája az ember és állat kapcsolatának ellentmondásaira és egyben a természetvédelem problémájára.

A hód kifejezetten bírható teremtmény – bundás, kiállnak a fogai, gombostűnyi a szeme – laikusként elég nehéz fogást találni rajta, ami alapján utálhatnánk.
Mégis, mások a ritkítását sürgetik. Még csak elméletben, mert jelenleg védett nálunk. Szóval pusztítani kéne a hódot, mert probléma, mondják, akik hozzáértőnek érzik magukat.

De miért is?

Európa ökoszisztémáiban a hód ugyanaz, mint az ember – tájalakító. És ahol dudásból kettő van, ott egy csárda bizony nem elég – a két tájmérnök emlős együttélése problémákkal terhes. Igen, a hód is egyike annak a kevés speciális állatnak, amely tudatosan módosítja környezetét, saját igényei szerint alakítja.

Jó, de mi a baj ezzel, kérdezhetnénk jogosan.

Röviden és burkoltan az, hogy a világ egyik legnagyobb rágcsálója az szerint él, amit az ösztönei diktálnak. Mi mást is tehetne…
Bővebben kifejtve, az a gond a hóddal, hogy rág. Fát, és ki is dönti, mert annak hajtásai és kérge élelmet adnak neki. Fogai ettől kopnak, ezért aztán egyfolytában nőnek.
Fát rág, hogy gátakat építsen belőle. Ezzel neki megfelelő, egyenlő szinten tartja az egyébként ingadozó vízmagasságot. Mondhatni – függetleníti magát az időjárás szeszélyeitől. Eszményi élőhelyet biztosít ezzel további fajoknak. Persze, ezzel párhuzamban károsíthat gazdaságilag fontos erdőrészeket és elönthet mezőgazdasági területeket.

Probléma tehát, de miért ő?

A hód, mint faj, 12 millió éve létezik. Azóta a genetikai programja minimálisan változott, igényei gyakorlatilag ugyanazok időtlen idők óta. Ez azt jelenti, hogy egy hódcsaládnak 1 km hosszú folyószakaszra és 15-20 méter széles parti fás sávra van szüksége. Ez mindig így volt.

A fák igényei is változatlanok, még régebb óta.

És itt van az ember, a legkésőbb érkezett jövevény ebben a kapcsolatrendszerben, akinek az igényei nemzedékről nemzedékre nőnek, messze túllépve az alapvető igények és az alapvető luxus határait is.

De a probléma a hód…

Aki csak azt teszi, amit eddig is. Mi meg? Nekünk nem elég, ami eddig volt. Kivágjuk és beültetjük gyorsan növő, így gazdaságilag értekesebb fákkal a folyópartokat is. Hogy a hód ezt egyéb híján rágja? Hát persze, hogy a hód a hunyó.

Tudom, hogy felesleges a jogokról írni, mert a természet nem ismer jogokat. Mi meg, a kiötlői, csak addig ismerjük el őket, míg minket szolgálnak. De mégis…

A saját jogainkból lefaragni embertelen lenne, ezt nem tesszük meg. Annál emberségesebbnek tűnik a hódállományt ritkítani. Miközben tudjuk, nagyon szorosak a kapcsolatok a hódcsaládon belül. A párkapcsolatuk már-már emberi vonásokat ölt, egy életre szól. De mi a magunk iránt érzett emberségből megbontjuk, szétbombázzuk ezt…Inkább, mint hogy egy lépést is visszalépjünk, engedjünk felesleges igényeinkből.

Nehéz dolog a természet védelme. A múlt azt íratja velem, hogy végül úgyis enged az emberi érdeknek. Minek is engedne az ember a hódnak? Hisz nem emelte fel a hangját szóra. Az életét amúgy sem köti holmi jogokhoz. Míg az erdészek és mezőgazdászok igen. És mióta emberi világ a világ, aki a hangosabb, azé az igazság…

De azt gondolom, hogy a mellettünk élő lények életét csak alapos indok miatt lenne szabad elvennünk, alapvető szükségleteink kielégítésére, jogok ide vagy oda. A túlméretezett ökológiai lábnyomunk nem adhat nekünk OKOT mások irtásához.

Igen, tudom, a miénknél természetközelibb országok is belátták végül sok kudarc után, hogy a hódproblémára a legjobb megoldás a kilövés. Igen, ha józanul gondolkodom…természetes ellenség híján nekünk kell kezelnünk a problémát.

De néha, naivan szeretek eljátszani a gondolattal, hogy eszünkbe jut, attól (is) vagyunk emberek, hogy időnként megengedjük magunknak a szívvel látás luxusát. Hisz ebben, akárcsak a gondolkodásban, szintén a toplista élén kellene állnunk.

Hacsak az emberségből elkövetett embertelenség jogát nem érezzük erősebbnek az evolúciónál…

Ui.: A fotókon egy mesterséges jegenyefa-ültetvény maradványai láthatók. Eddig még nem láttam ekkora területet érintő hódmunkát. A hírekben is szerepelt (link) és az alatta olvasható hozzászólásokban szépen keveredik az indulat és a hozzá nem értés.

https://www.facebook.com/watch/?v=392917031287017