Számomra a “hóvirágzással” kezdődik az új év.

Aki járta már februárban a lecsupaszított erdőt, és látta az avart elsőként áttörő, kikandikáló zöld levélfoltocskákat, az élet ébredését, talán megérti, miért érzek így.

Ez maga a csoda.

Energia áramlik körülöttem, másnak érzem a levegő illatát, mélyen “letüdőzöm” .
Alapjától frissül meg az erdő – a zöld, a megújulás színe mostantól egyre feljebb fog emelkedni az erdő szintjein, egészen a fák csúcsáig.

Jobb nekem ez évkezdésnek. Nem köthető egy naphoz. Nem kell naptárszóra jól éreznem magam és számot vetnem. Nem kell hallgatnom mások zajos, petárdás örömét, csak mert úgy “kell” ünnepelni az új évet. Nem kell egy nap alatt véget érnie az egésznek, hogy másnaptól újra beszívjon a mindennapok forgataga, kéz a kézben a felejtéssel.

Helyette itt van ez. Akkor kezdődik, amikor megfelelő az idő a Természet szerint. Magától jön a jókedvem, szinte varázspálca ütésére. Belépek ilyenkor az erdőbe, és az első levegővétellel mintha kicserélődne bennem valami.

Meghitt csendben történik minden, csak az első madárdal szól boldogító aláfestésként. Napokon, heteken át tart, nem múlik el egyhamar ez a varázs. Csendben és kicsiben – hóvirágok nyílásával – kezdődik meg a természet egyik mesterműve, képessége, amit a legtöbbünknél jobban csinál – a megújulás.

S hamarosan elfedi ugyan a halott leveleket, a múlt látványát, a fák egykor zöldellő díszét a kis virágok friss szőnyege, de az avar életet és energiát ad, esélyt, hogy újra zöld lehessen az erdő. És az emlékezete tovább él, erős alapként.

Nagyobb varázslatnak érzem ezt, mint bármely emberi ünnepet.

Talán azért is, mert mindezt átélve, hallgatva a természet rendjére, az jön felém sugallatként, hogy nem “kell” búcsúztatnom a múlt évet, hanem megújulva a részem maradhat, melyből tovább fejlődhetek.