Utak – Paths of light: Nature Photography by Peter Fodor

A legjobb fotózások

Vannak fotózások, amikor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a fényképezés miatt vagyok odakint. Ezen alkalmak során az események és érzések kiverik fejemből a fotótrófea utáni vágyat, a vadnak a fotóra való rálövését.

Régebben történt még, a svájci Alpokban. Kora reggeltől a Le Vanil Noir Természeti Rezervátum sziklás ösvényeit tapostuk felfelé. Kőszáli kecskék után jártunk. Az egész utat és a túrát főleg miattuk vállaltam, tudatában annak, hogy nem lesz egy sétamenet. Ezek a nemes lények a hegységek legfelső régióiban való életet választották, a éggel kacérkodó szirtek és a szédítően ásító meredélyek világát, a szelek és jég birodalmát, ahol még a zerge sem jár.

Egyenes terepen kényeztetett, síksági gyerek vagyok. Ez a lényem sokáig harcolt a legkisebb lejtő ellen is. De egyre gyengülő ellenállással, később már csak ímmel-ámmal küzdöttem a hegyekkel. Mígnem elfogytak a kifogásaim és végül azt sem tudtam, mivégre volt jó ez a hegyundor.

Végül megfogott a távolba vesző kilátások és az embert nevelő bércek ígérete. Most már, ha csak tehetem, felmászok a hegyre, hogy másképp láthassam a dolgokat, edződjek.

De akkoriban még, ha nem csal az emlékezetem, édeskeveset érdekelt a hegyek hangulata, a hegyjárás, viszont annál jobban lenyűgözött az élőlények alkalmazkodása az ilyen és ehhez hasonló zord vidékekhez.

Aznap reggel kristálytiszta levegőben és napsütésben vágtunk neki a sokat ígérő útnak. A felfelé menet óráiban a hegy a mindenütt jelenlévő kolompoló tehenek és néhány távoli, félénk zerge képében igyekezett kedvemben járni. Próbálta visszaadni az életkedvemet. De hiába a kedveskedés, válogatós vagyok a különféle elém vetett témákat illetően. Meg amúgy is – épp az edzetlen tüdőmet készültem kiköpni, nem nagyon hatódtam meg ettől a gesztustól.

Délután volt már, mire helyi vezetőnk segítségével ráakadtunk a Alpok hegylakóira. Akkor léptünk át egy völgykatlant övező hegygerincen. Odaát kisebb sziklapárkány bukkant fel előttem. Óvatosan kikandikáltam mögüle, le a mély völgybe.

És ott, alant…5-6 méternyire…a völgy falának egyik kiszögelésén…egy kőszáli kecske kérődzött békés nyugalomban.

Először azt hittem, nem vett észre, és a nemtörődömsége picit meg is zavart. Most akkor hogy viselkedjek? Merjek bátrabban mozgolódni? Vagy csak innen fotózhatok? Vezetőnkre néztem kérdőn, az ő biztató bólogatása adta meg a válaszokat.

Már felbukkanásunk előtt tudhattak rólunk. Mint kiderült, egy nagy csapat felnőtt bakra vezetett rá minket a kísérőnk. Az év nagy részében a család nélküli bakok így bandáznak. Csak később ősszel, a téli párzási időszak előtt bomlanak fel ezek a csoportosulások, támad fel a hímekben a párzási ösztön, a családalapítás gondolata. Akkor majd igyekeznek harccal átvenni az addigi vezető bakoktól az uralmat a nőstények és gidák csoportjai felett. Addig is játékosabb csatározásokkal tökéletesítik harci tudásukat. Már amikor kedvük szottyan rá. Most épp nem szottyant. A csapat tagjai elszórtan pihentek vagy legelésztek a meredek hegyoldalon, velünk szinte egyáltalán nem törődtek. Az utóbbi időkben az emberrel főleg mint turistával találkoztak, ami az egyik legbékésebb interakció az ember-állat eddigi sokszálú kapcsolatviszonyai közül. Ennek hatására megszokták az ember jelenlétét, olyannyira, hogy időről időre feladják ragaszkodásukat a hegycsúcsokhoz és lejjebb vándorolnak. Hiába, a dús legelők nagy vonzereje törvényt bont.

Ez az egyáltalán nem bakhoz illő szelídségük esélyt adott arra, hogy lassacskán beszivárogjunk közéjük. Teljesen elfogadtak minket, maguk közé engedtek, a csapat belsejébe. Én már attól is boldog voltam, hogy közöttük lehetek, csupán néhány méternyire tőlük. Hát még, hogy fotók készülhettek.

Egyébként ilyenkor fejlődhet leginkább emberileg a fotós. Rájön – ha kellő módon nyitott – hogy van, amikor a fotó másodlagos, az átérzés pedig a legfontosabb.

Közben eljátszadoztam a gondolattal, hogy egykor ilyen lehetett az ősállapot ember és állat között. Miközben szinte biztos, hogy kapcsolatunk a természettel vadászó-gyűjtögető korunk óta jóval árnyaltabb volt annál, minthogy megfeleljen a fenti romantikus elképzelésemnek.

A természetben éltünk, annak rendje szerint, a tápláléklánc része voltunk, tápláléknak tekintettük a lényeket magunk körül. Békében éltünk velük, a maga módján tiszteltük is őket, de közben elvettünk, mert el kellett vennünk a nyújtott javakból, hogy életben maradjunk.

Később, a történelmi korokban ezeknek a csodálatos állatoknak meg kellett járniuk egy néhány évszázados poklot, mert testrészeiket akkoriban afrodiziákumként és varázsszerként tartották számon. Ez csaknem a kipusztulásukhoz vezetett, mire a bevezetett szigorú intézkedéseknek hála újra Európa hegységeinek urai lehettek.

Mi pedig érzékeljük eltévelyedésünket a rendszerben, egyre csak keressük az elveszett kapcsolatunkat a természettel. Természetjárásokkal, túrázással és más cselekvéssel próbáljuk pótolni a hiányt.

Természetesen, az első óra fotózással telt, a lehető legjobb fények, háttér keresésével.

És aztán – meghallottam a csendet. Persze addig is körbevett minket, csak nem voltam nyitott az észlelésére. Talán nem feltétlenül a nyugalom békít le minket, hanem elsősorban a nyitottságunk a lecsendesedésre. Agyunk tudtunkon kívül is harcol a szokatlan helyzetekkel. Aztán viszont lassacskán rájön, hogy ez a másság a javára válhat. Idő kell, míg a mindennapoktól szennyezett belsőnk kitisztul, elsöprődnek a kétségek, félelmek, vágyak és késztetések…és végre a kitakarított helyre, lelkünk lecsupaszított, kiürített zegzugaiba beköltözhet a béke.

Mellettem a fennséges állatok, mondhatni a hegyek szellemei, körülöttünk pár ezres hegycsúcsok – és a hegyek mindent uraló csendje. Nem vagyok hívő, legalábbis nem a szó szokásos értelmében…és erős szavakat sem szeretnék használni, de akkor az jutott eszembe, hogy ha van Isten, akkor valami ilyen helyen lakhat. Még soha nem éreztem olyan erősen egy mindent kézben tartó erő létezését, magamat pedig olyan közel hozzá, annyira a nagy egész részének. A csend mindenhol ott volt, lassan átáramlott rajtam. Békesség töltött el, letisztult bennem minden. Tökéletesen üresnek éreztem magam, nyitottnak…és boldognak.

Életem egyik legjobb fotózása volt, de nem a fotózás miatt. Az igazán jó fotózások soha nem a fotókról szólnak.

Hegyek, utak, emberek

Van az úgy, hogy útra szólít az élet. Elvonulni, távozni a mindennapokból. Mert összedőlni látszik minden. Szép fokozatosan, éveken át, csendes alattomossággal. És nem találja már helyét otthon az ember. Talán, mert úgy érzi, magára maradt. Nem volt túl jó a píár. Nem először.

Maradt a nem önként vállalt magány…

És egy magányos út. Nem először. De egykori fogadalma ellenére, miszerint soha többé egyedül. Hányadik megszegett fogadalma ez… Az évek tudását, tapasztalatát, minden tanítást megcsalt. Saját maga alól rántotta ki a talajt, döntötte romba saját alapjait. Maga ellen dolgozott, csak ebben volt következetes. Elveszítette önmagát – másért, másokért.

Miben is reménykedett cserébe? Ezek után mit veszíthet?

Talán ezért nincs benne félelem, csupán izgalom, mikor elindul. Tartozik magának, sokkal. Ezzel az úttal is. Nem hívő ugyan a vallásos értelemben, de mindig kereste Istent és meg is találta az isteni jelenlétet a természetben. Távol a lelket és tájat egyaránt bemocskoló emberi jelenléttől. Csak a távolság tisztítja le a képet.

S csodálja az ember a lenézett keselyűt szabad röptéért. S elhagyott helyeken jár, látja a mulandót.

És közben honvágy gyötri. Azon kapja magát az ember, hogy a lányához beszél. Mintha vele lenne, vele járná a hegyet, biztatja minden lépésnél. S mesél neki a környező világról, a felhőkről és a ködről. Ilyenkor jó apa.

Igen, néha nagyon magányos a hegyen az ember. De ez legalább önként vállalt magány.

Honvágya van…mégis fél hazatérni. Mert ilyenkor, a hegyen, jó társ is. A szeretett ember hiánya megszelídíti az indulatokat. A mindennapok zavaros, szövevényes emberi kapcsolataiban el van veszve, itt pedig oly egyszerűnek tűnik a boldogság, oly szánalmasnak az otthoni gondok. Itt békével gondol a világra, amott visszarángatják mások félelmei. És tudja magáról, hogy ennek nem fog már akarni engedni.

Igen, néha s néhány ember az életben is magányos marad, ha nem találja az utat az emberi lélekhez.

A hegyek szólnak hozzá, csendre intik odabent, üzenetet hordoznak. Más ez, mint az emberi hang és tanácsok zaja, a jóakaróké, mely miatt épp csak saját magunkat nem halljuk. Vagy csak nem merjük hallani. Más ez, letisztult, egyszerű találkozása a hegynek az ember lelkével, mely utat mutat.

A hegyet járva, kényszeresen keresve valamit, amivel megküzdjön, rájön az ember, hogy legnagyobb ellensége nem odafent lakik, hanem odabent. Önmagát találja meg a hegyen az ember. S akkor, ha kellő módon nyitott, megkezdődnek csendes beszélgetései önmagával, énje ellentmondásos kettősségében. S nem mindig tetszik neki, amit a másiktól hall, nem mindig kedvére való önmaga társasága.

Kap jót és rosszat. Az előbbit főleg az előtte kinyíló világtól, utóbbit inkább saját magától. Ilyenkor, egymagában, a természetben az örömöt és bánatot is tisztábban, lemeztelenítve éli meg az ember. A mélypontok letaszítják a saját legbelső mélységeibe, démonjai közé, ahol nincs, ki enyhítse kínjait, a boldog pillanatok pedig kapnak valami magasztos, mások által nem zavart nyugodt méltóságot.

Nagy erővel törnek rá a kétségek, összetörik. De végül letisztulást hoznak az utak.

Ha az ember nem hagy fel velük, lassan eljön az idő, mikor ezek hozadékai az élete részévé válnak és nem enged már oktalanul más akaratának.

Rájön, hogy mi a fontos, és mi nem az. Mi a valódi gond, és mi pusztán az egó kapálódzása elismerésért, odafigyelésért. Mit tud irányítani, mire lehet hatással, mit kell elengedni, miért kell harcolni, s miért nem érdemes, mert méltatlan hozzá.

És hogy mit hagyhat csak úgy lazán megtörténni, irányítás nélkül, utat engedve ezzel a boldogságnak.

És hogy mit ne tűrjön többé az életben.

És lassan, nagyon lassan megérti, hogy az idő nem ismer kegyelmet, nem ösztökélhető, nem fékezhető. Ahogy előbb-utóbb lemorzsolja a legszilárdabb hegyet is, úgy építi fel újra, erősebbé az embert. Igen, az idő fordítva hat hegyre s emberre. És csak annyit tehet az ember, hogy magára odafigyelve, kordában tartja az idő hatalmát saját maga felett. Hogy csak annyira edződjön, amennyire éppen kell. Csak ez van neki, az önmaga feletti uralom.

De az korlátlan…bár ezt még tanulnia kell.

S elfogadja már az ember, hogy néha a legnagyobb szeretete sem elég másoknak, hogy nem elég, amit adni képes. Megismeri korlátait, melyek olykor mások korlátaiba ütköznek. És akkor el kell engednie embereket. Úgy, hogy közben teljes lényével szeret, de többet nem akar már bántani, s bántva lenni. És viselnie kell döntésének minden következményét, a maga nyomorát, lelkiismerete vádjait.

Rájön, hogy ami a legértékesebb, az a legnehezebben megtartható. Itt dönti el, hogy mit tart meg – embert vagy méltóságot.

S vergődik az ember a vágyai és képességei között.
És rájön, hogy az önsajnálatnak egyáltalán nincs helye az életében, s a mások iránt érzett sajnálatnak is csak módjával, óvatosan kezelve a megértést.

És rájön, hogy évek hűsége máshoz mit sem ért, hűtlensége önmagához pedig egyenesen katasztrófa volt. S nem tudja, hogy miért, mi alapján szerették, ha abból, amit magából mutatni tudott, azt mondják, nem is ismerték.

S tudja az ember, minden egyes alkalommal jobban érzi, milyen az, mikor fáj a szív.

Az utolsó reggel, a hegyen várja a napkeltét. Fagyos, némi hóval meghintett éjjelt semmivel sem melegebb, de tiszta reggel követ. Biztosan nem tudja, de sejti, hol kell keresnie. Hisz a minapi ködben ott tűntek el szeme elől. Oda igyekszik hát, a kőszáli kecskék kitaposott ösvényén. Érzi ugyan az utolsó lehetőség súlyát, mégsem hajt erőnek erejével sem fotót, sem kalandot. És mikor elhalad a háznyi sziklák között, elé kerül a hegy puszta meredek sziklafala, jobb oldalról a meredély, meglátja őket.

Zajt hall maga mögül, fentről. Kicsit hitetlenkedve néz szembe a hatalmas bakkal. Ő dobbantott a patájával, talán riasztásként, mikor észrevette. Szarvain az éjjeli pihenő ráfagyott hava, szakálla jégbe fagyva. Megenged néhány fotót, majd mikor az ember elfordítja a fejét egy pillanatra, eltűnik. Szellemként mozognak, övék a hegy.

Maga mögött hagyta a hegyet, hazafelé tart már, bízva a változásban. De nem feledve a hegyek néma hangját, a csatázó bakok szarvainak dörejét a csendben.

Igen, talán ez a legfontosabb. Az idő térfogata. Embert alkot, hegyet zúz porrá…mégis…az emberek hangja idővel elül, a hegyek hangja örök érvényű marad.