Még anno 2012-ben, volt néhány közös esetünk, a pozsonyeperjesi gólyáknak meg nekem. Munkahelyemre, a helyi alapiskolába menet-jövet mindig sóvárogva néztem a fészküket. Nyálamat csordította, na. Szóval…nem a fészek, hanem a lakói, a gólyapár.

Addig-addig, míg tavasszal elhatároztam, hogy ráállok vagy inkább ráülök a fotózásukra. Mert úgy számoltam, hogy a kultúrház tetőgerincén csücsülve egy szinten leszek a fészkükkel, amely a szomszédos kéményt díszítette/díszíti máig. Igen, annak a kultúrháznak a tetején, amelyik napjainkban épp újul, szépül. Akkoriban volt az emeletén egy könyvtár, amelynek könyvtárosa Veronka néni volt. Egyben ő volt a bejárati ajtó kulcsának az őrzője is, így minden téren ő jelentette a kapcsolatomat a tetővel és a gólyákkal. Ugyanis a könyvtár mennyezete csapóajtót rejtett, amely a padlásra vezetett, onnan pedig egy tetőablak ki, a cserepek világába.

Hétvégente bekönyörögtem hát magam Veronka nénitől az épületbe, uzsgyi a könyvtárba, onnan létrával a padlásra. Mikor már a sötét, limlomos, pókhálós tetőtérben voltam, csak egy ósdi, rozoga székre kellett ráállnom, hogy a szűk tetőablakon áttornázzam a felszerelést és jòmagamat a tetőre. S láss csodát, elém tárult a fő utca, majd annak hátat fordítva, ellenkező irányban a gólyafészek.

A fotóarchívumom tanulsága szerint áprilistól júliusig legalább 9 alkalommal küzdöttem fel magam a tetőre. Legalább, mert voltak alkalmak, mikor nem készült fénykép. Néha nem volt fotóznivaló, olyankor csak úgy a madarakba feledkeztem.

Persze különböző napszakokban, időjárásban tettem ezeket a vertikális túrákat, mert ha egy ilyen gólyafészek nem is a változatosság netovábbja, a fényekkel lehet ez ellen tenni. Meg a gólyákkal persze. Bíztam benne, hogy sokféle lesz a viselkedésük, a legintimebb pillanataikat is gátlások nélkül megosztják velem. Nem kellett csalatkoznom, tényleg mindent megmutattak, sőt, ha elsőre nem sikerült egy jelenetet lekapni, biztos lehettem benne, hogy megismétlik.

Ilyenek voltak az üdvözlések, az udvarlás, a párzás, szóval a kisgólya készítésének egész munkafolyamata. De lettek bőven röpképek is, a leszállás pillanatai, fészektatarozás, fiókás családi fotók, (abban az évben csak egy utód kelt ki). Személyes kedvenceim az üdvözlős, kelepelős, nyakbehajlítós jelenetek voltak, különös intimitás áradt belőlük.

Tehát, egy könnyű fotózás lehetett volna. Csak hát olyan ritkán van, mindig akad bökkenő, mindennek ára van. A gólyák könnyen adták magukat, nem féltek tőlem, hisz az emberekhez kötötték az életüket. És nekem pont embertársaim jelentettek eleinte problémát. Magányhoz szoktam fotózás közben. Ez a természetfotózás egyik nagy előnye, az eltávolodás, és az abból születő bennsőséges pillanatok. De itt sokan láttak. És még ha nem is néztek, de azért szoknom kellett az addig ismeretlen helyzetet. Eltávolodtam itt is, de mégis szem előtt voltam. Soha még ilyen publikus fotózásom nem volt.

Ennek ellenére jò volt ott fent. Kellemes szellő, napsütés, alattam rálátással a falusiak kertjeire és házaira. Néha a közelben lakó diákjaim integettek fel.

Másrészt, kellett az emberi tényező, hogy az egész megvalósulhasson. Bele sem kezdhettem volna, ha nincs Gáspár Veronika néni, Isten nyugosztalja, sokak Tanítónénije és egyben a falu könyvtárosa. Aki mindig angyali mosollyal fogadott, bár a hétvégés reggeleit azzal töltötte, hogy engem juttatott fel a tetőre. Egyszer sem láttam rajta, hogy furcsállotta volna ezeket a felruccanásokat, inkább érdeklődő volt. Sőt, mondogatta is, hogy ezt másképp jól csinálni nem lehet. Hálával tartozom neki…

Gondoltam, írok arról a néhány hónapról. Mostanában valahogy többször gondolok vissza azokra az időkre. Akkor nagyon közel álltam ahhoz, hogy otthagyjam a sulit, merthogy mérgező volt a hangulat.

Aztán minden egészen másképp alakult. Jött egy pörgős nyár és sokminden megváltozott. Az elhatározások is.

Ezzel a magaslati gólyafotózásaim végetértek. Talán még lett is volna időm feljárni a gólyákhoz, de fejben máshol voltam. Az meg úgy nem az igazi, ha nem tiszta az elme.

És máig Pozsonyeperjesen tanítok, jó az iskolában. Gondolom, mondanom sem kell, megváltozott a hangulata.

Ez már csak így van, néha változik a helyzetünk, az életünk – mi és az elhatározásaink pedig az ilyen élethelyzetekben változunk…