1999-ben történt. Úgy 40-50 centi volt még hátra a katonai szolgálatom hosszát jelző szabóméterből, mikor egy nyár végi késő délutánon kimenőt kértem, s kaptam a párkányi laktanyából és a városka egyik újságosánál megakadt a szemem egy fotómagazinon. Belenéztem és megvettem. Azóta sem tisztáztam magamban az ok-okozati viszonyokat, sajnos már nem emlékszem, vajon az újság hozta-e felszínre a fotózási vágyat, vagy a vásárlás már csak az elhatározás megszületése után történt. A lényeg: az amúgy minőségi tartalmú magazinból egy féloldalas reklám, egy ajánlat fogott meg leginkább. A világ legrangosabb természetfotós pályázatának, a természetfotózás Oscar-jának számító, a Wildlife Photographer of the Year-nek az évente kiadott fotóalbumai voltak egymás mellé felsorakoztatva, szebbnél szebb fotókkal a borítókon. Mint valami igazgyöngyfüzér.

Megfogott, de hogyan…

A természetfotós pályázatok azóta is különös helyet foglalnak el a szívemben. Ezt furcsállom, mert amúgy szeretem elkerülni, sőt előszeretettel ki nem állhatok versengés részese lenni.
Az első néhány évben belevetettem magam általános pályázatokba is, kisebb-nagyobb sikerekkel. A kör azóta szűkült, már csak “tisztavérű” természetfotós pályázatokon indulok – ahol a zsűri neves természetfotósok és természetfilmesek, biológusok, zoológusok, kutatók és magazinok művészeti vezetői és más rokon lelkek hozzértő keveréke. Tehát olyanok, akik már “hozzászagoltak” a dolgokhoz. Itt is kimagaslanak azok a pályázatok, amelyekben maga a zsűrizés folyamata is minőséget garantál, a képek több fordulón keresztül szitálódnak át, csak a legjobbak akadnak fenn. A szigorú elbírálás része az is, hogy utolsó előtti lépésként a szervezők bekérik a csatamezőn fennmaradt képek eredeti példányait, hogy megítéljék, nem történt-e képmanipuláció, csalás, photoshop-os visszaélés. Miután ilyetén módon megadják a kegyelemdöfést az ilyen halálra ítélteknek, megmarad egy csoport, amibe nem rossz dolog beletartozni, mert őket hívják díjazottaknak! 🙂

Ilyeneken indulok tehát, már ha indulok egyáltalán. Részvételem eme csodás versengéseken ugyanis eléggé rapszódikus (kihagyom, ha úgy érzem, hogy az utóbbi évem fotótermése nem indokolja a részvételt). Akárcsak szereplésem és eredményeim. Az eredményeket azonban részvételemtől függetlenül minden alkalommal követem. Szeretem a hangulatot árasztó fényképeket, az érdekes, addig ritkán vagy még nem látott jeleneteket, az állatokat és növényeket (vagy azok részleteit) egyedi módon bemutató, jó színvilágú természetfotókat. Szeretek képben lenni arról, hogy merre halad a műfaj, mert bizony ez is fejlődik, megvan a maga kis evolúciós lépésrendszere. Ha pedig magam is pályázok, jó tudni, hogy vajon lépést tudok-e tartani az evolúcióval.

Apropó, az én kis privát evolúcióm… Eleinte nagyon el tudtam keseredni a sikertelenségen, annyira szerettem volna díjakat hozni. Gyakorlatilag a zsűrinek, annak az 5-7 embernek a szubjektív véleménye volt az, ami meghatározta fotós alaphangulatomat. Rengeteg pozitív energiát vont ez tőlem el. Hála istennek, ez szép lassan változóban van. Azt a bizonyos energiát a következőkre igyekszem fordítani – fotózok a legjobb tudásom szerint, beleadok apait-anyait, de leginkább magamat, pályázok, és aztán – hát…lesz, ami lesz. Egyre fontosabb, hogy saját magamat kielégítő képeket készítsek, hogy örömet leljek a fotózásban, ne mások elismerését hajszoljam, legyenek bár tudásban felettem állók is. Ki lennék valójában, ha mások ízlését keresném?

Merthogy – a zsűri döntéshozása ugyan alakítja a műfaj fejlődését, az jövő irányzatait, no de ugyanígy a fotósok, és műveik is formálják ugyanezt. Evolúció ez a javából, kérem, ahol a fajok s a környezet egymást alakítják!

Ömlengésem erről a témáról nem öncélú, sokkal inkább időszerű. A postás a napokban hozta meg a spanyol postabélyegzővel ellátott légpárnás borítékot, amiben a legutóbbi nemzetközi szereplésem eredménye volt. Egy oklevél, rajta a nevem, és egy kiváló minőségű fotóalbum, benne az én egyik, díjazott fotóm (a Szaharában készült).

A Memorial María Luisa pályázatra tavaly 81 országból, 1401 fotóstól, több mint 16 000 fotó érkezett. Ebből válogatott ki a zsűri 135 díjazott és dícséretre méltó fotót. Siker-e közöttük lenni? Persze, hisz megtettem mindent, hogy helytálljak. Most ennyi volt bennem (nem szokásom a zsűrit okolni a sikertelenségemért). De dolgozni kell még magamon. Egyrészt, még mindig arra gondolok (rosszul), hogy miért “csak” egy fotóm lett eredményes. Másrészt – tudom (helyesen), hogy vannak még tartalékaim.

Remélem tehát, hogy az evolúcióm folytatódik és nem pusztulok ki! 🙂