A legjobb fotózások
Vannak fotózások, amikor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy a fényképezés miatt vagyok odakint. Ezen alkalmak során az események és érzések kiverik fejemből a fotótrófea utáni vágyat, a vadnak a fotóra való rálövését.
Régebben történt még, a svájci Alpokban. Kora reggeltől a Le Vanil Noir Természeti Rezervátum sziklás ösvényeit tapostuk felfelé. Kőszáli kecskék után jártunk. Az egész utat és a túrát főleg miattuk vállaltam, tudatában annak, hogy nem lesz egy sétamenet. Ezek a nemes lények a hegységek legfelső régióiban való életet választották, a éggel kacérkodó szirtek és a szédítően ásító meredélyek világát, a szelek és jég birodalmát, ahol még a zerge sem jár.
Egyenes terepen kényeztetett, síksági gyerek vagyok. Ez a lényem sokáig harcolt a legkisebb lejtő ellen is. De egyre gyengülő ellenállással, később már csak ímmel-ámmal küzdöttem a hegyekkel. Mígnem elfogytak a kifogásaim és végül azt sem tudtam, mivégre volt jó ez a hegyundor.
Végül megfogott a távolba vesző kilátások és az embert nevelő bércek ígérete. Most már, ha csak tehetem, felmászok a hegyre, hogy másképp láthassam a dolgokat, edződjek.
De akkoriban még, ha nem csal az emlékezetem, édeskeveset érdekelt a hegyek hangulata, a hegyjárás, viszont annál jobban lenyűgözött az élőlények alkalmazkodása az ilyen és ehhez hasonló zord vidékekhez.
Aznap reggel kristálytiszta levegőben és napsütésben vágtunk neki a sokat ígérő útnak. A felfelé menet óráiban a hegy a mindenütt jelenlévő kolompoló tehenek és néhány távoli, félénk zerge képében igyekezett kedvemben járni. Próbálta visszaadni az életkedvemet. De hiába a kedveskedés, válogatós vagyok a különféle elém vetett témákat illetően. Meg amúgy is – épp az edzetlen tüdőmet készültem kiköpni, nem nagyon hatódtam meg ettől a gesztustól.
Délután volt már, mire helyi vezetőnk segítségével ráakadtunk a Alpok hegylakóira. Akkor léptünk át egy völgykatlant övező hegygerincen. Odaát kisebb sziklapárkány bukkant fel előttem. Óvatosan kikandikáltam mögüle, le a mély völgybe.
És ott, alant…5-6 méternyire…a völgy falának egyik kiszögelésén…egy kőszáli kecske kérődzött békés nyugalomban.
Először azt hittem, nem vett észre, és a nemtörődömsége picit meg is zavart. Most akkor hogy viselkedjek? Merjek bátrabban mozgolódni? Vagy csak innen fotózhatok? Vezetőnkre néztem kérdőn, az ő biztató bólogatása adta meg a válaszokat.
Már felbukkanásunk előtt tudhattak rólunk. Mint kiderült, egy nagy csapat felnőtt bakra vezetett rá minket a kísérőnk. Az év nagy részében a család nélküli bakok így bandáznak. Csak később ősszel, a téli párzási időszak előtt bomlanak fel ezek a csoportosulások, támad fel a hímekben a párzási ösztön, a családalapítás gondolata. Akkor majd igyekeznek harccal átvenni az addigi vezető bakoktól az uralmat a nőstények és gidák csoportjai felett. Addig is játékosabb csatározásokkal tökéletesítik harci tudásukat. Már amikor kedvük szottyan rá. Most épp nem szottyant. A csapat tagjai elszórtan pihentek vagy legelésztek a meredek hegyoldalon, velünk szinte egyáltalán nem törődtek. Az utóbbi időkben az emberrel főleg mint turistával találkoztak, ami az egyik legbékésebb interakció az ember-állat eddigi sokszálú kapcsolatviszonyai közül. Ennek hatására megszokták az ember jelenlétét, olyannyira, hogy időről időre feladják ragaszkodásukat a hegycsúcsokhoz és lejjebb vándorolnak. Hiába, a dús legelők nagy vonzereje törvényt bont.
Ez az egyáltalán nem bakhoz illő szelídségük esélyt adott arra, hogy lassacskán beszivárogjunk közéjük. Teljesen elfogadtak minket, maguk közé engedtek, a csapat belsejébe. Én már attól is boldog voltam, hogy közöttük lehetek, csupán néhány méternyire tőlük. Hát még, hogy fotók készülhettek.
Egyébként ilyenkor fejlődhet leginkább emberileg a fotós. Rájön – ha kellő módon nyitott – hogy van, amikor a fotó másodlagos, az átérzés pedig a legfontosabb.
Közben eljátszadoztam a gondolattal, hogy egykor ilyen lehetett az ősállapot ember és állat között. Miközben szinte biztos, hogy kapcsolatunk a természettel vadászó-gyűjtögető korunk óta jóval árnyaltabb volt annál, minthogy megfeleljen a fenti romantikus elképzelésemnek.
A természetben éltünk, annak rendje szerint, a tápláléklánc része voltunk, tápláléknak tekintettük a lényeket magunk körül. Békében éltünk velük, a maga módján tiszteltük is őket, de közben elvettünk, mert el kellett vennünk a nyújtott javakból, hogy életben maradjunk.
Később, a történelmi korokban ezeknek a csodálatos állatoknak meg kellett járniuk egy néhány évszázados poklot, mert testrészeiket akkoriban afrodiziákumként és varázsszerként tartották számon. Ez csaknem a kipusztulásukhoz vezetett, mire a bevezetett szigorú intézkedéseknek hála újra Európa hegységeinek urai lehettek.
Mi pedig érzékeljük eltévelyedésünket a rendszerben, egyre csak keressük az elveszett kapcsolatunkat a természettel. Természetjárásokkal, túrázással és más cselekvéssel próbáljuk pótolni a hiányt.
Természetesen, az első óra fotózással telt, a lehető legjobb fények, háttér keresésével.
És aztán – meghallottam a csendet. Persze addig is körbevett minket, csak nem voltam nyitott az észlelésére. Talán nem feltétlenül a nyugalom békít le minket, hanem elsősorban a nyitottságunk a lecsendesedésre. Agyunk tudtunkon kívül is harcol a szokatlan helyzetekkel. Aztán viszont lassacskán rájön, hogy ez a másság a javára válhat. Idő kell, míg a mindennapoktól szennyezett belsőnk kitisztul, elsöprődnek a kétségek, félelmek, vágyak és késztetések…és végre a kitakarított helyre, lelkünk lecsupaszított, kiürített zegzugaiba beköltözhet a béke.
Mellettem a fennséges állatok, mondhatni a hegyek szellemei, körülöttünk pár ezres hegycsúcsok – és a hegyek mindent uraló csendje. Nem vagyok hívő, legalábbis nem a szó szokásos értelmében…és erős szavakat sem szeretnék használni, de akkor az jutott eszembe, hogy ha van Isten, akkor valami ilyen helyen lakhat. Még soha nem éreztem olyan erősen egy mindent kézben tartó erő létezését, magamat pedig olyan közel hozzá, annyira a nagy egész részének. A csend mindenhol ott volt, lassan átáramlott rajtam. Békesség töltött el, letisztult bennem minden. Tökéletesen üresnek éreztem magam, nyitottnak…és boldognak.
Életem egyik legjobb fotózása volt, de nem a fotózás miatt. Az igazán jó fotózások soha nem a fotókról szólnak.
